Könnyed vagyok, mosolyt adok

A gyerekek körében a leggyakoribb gondot jelentő piszkálódás, agresszív magatartás épp úgy jellemző volt a mi időnkben, mégis valahogy elrendeztük egymás között. Mi változott meg mára?

– A közeg, amiben felnőnek. A transzgenerációs elakadásokon, illetve az internet és a média negatív hatására másként fejlődő idegrendszeren túl gond az is, hogy rendkívül érzékeny világban élünk. Hiányzik az egyértelmű határvonal arra vonatkozóan, hogy felnőttként mikor indokolt a beavatkozás, és mikor célszerű a gyerekekre bízni a konfliktus rendezését. Míg a szüleinket érzelemelfojtó generációként jellemezzük, addig mi ezt a megélt hiányt­ próbáljuk kompenzálni. Már az óvodáskorú gyermekekben is megvan az igény arra, hogy megéljék és felfedezzék érzelmi világukat. Ehhez fontos, hogy megfelelő eszközöket adjunk a kezükbe: varázsmondatokkal, versikékkel és játékos légzőgya­kor­latokkal képesek bátorítani önmagukat, erőt meríteni és átlendülni az esetleges akadályokon. 

Miért nem tudjuk megfelelően átadni a megküzdési stratégiákat az utódainknak?

– Egyrészt az idő- és türelemhiány az oka, továbbá nincs a birtokunkban az erről való tudás sem. Sokszor kapom azt a visszajelzést a szülőktől a gyermekkel való foglalkozás során, hogy „olyan, mintha rólam beszélnél”. Ilyenkor párhuzamosan kell dolgoznom velük is. Segíteni, hogy az édesanya vagy édesapa elinduljon az önismeret útján. Hangsúlyozandó, hogy ebben az esetben a gyermekükkel közösen tudnak átlendülni az elakadásokon, és nem baj, ha az elsőre nem sikerül. A bűntudatot, önmarcangolást elhagyva élni kell azzal a lehetőséggel, hogy a mai nyitott világban már tabuk nélkül tudunk beszélhetni bármiről, ami a lelki síkot érintheti.

Hogyan lehetséges szülőként leginkább segíteni gyermekünk lelki fejlődését?

– Ha valódi figyelemmel fordulunk felé. A mai világ legnagyobb hiányossága az őszinte kommunikáció. Látva, hogy anya és apa szomorú, vagy feszültség uralkodik otthon, a gyermek frusztrálttá válik, hisztizik, dühöng. Félelem ott alakul ki, ahol üresség tátong. Ellenben, ha megkapja az információt az őt érintő, érdeklő dologról, az megnyugtató biztonságérzetet ad számára. Azzal tudjuk őt segíteni, hogy megértse a nehéz helyzeteket és átkeretezve elengedje azokat. Fontos, hogy nem kell mindig védeni a negatív stressztől, hanem tanítsuk meg kezelni a helyzetet, hogy később a menekülés helyett a megoldást válassza. Hiszen életrevalóvá tapasztalás által válhat. Mondok egy példát. Járt hozzám egy nyolcéves kislány, akinek az egyik szülője hónapok óta nagyon beteg volt. A gyermek otthon nem beszélt, nem sírt, nem kiabált, nem dühöngött, csendben viselte a bizonytalanságot. Amikor megérkezett hozzám, leült a székre, kezébe vette Ragacs plüsspingvint. Folytak a könnyei, és ezt mondta: „Eszti néni, félek, hogy meghal.” A találkozásaink során megtanulta, hogyan lehet megnyílni és megszelídíteni a félelmet. Tudja, hogy visszatérhet ez a negatív érzés, de már nem szorongatja magában.

Egyik bejegyzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy adjunk engedélyt a gyermeknek: aludni a leckeírás előtt, ha fáradt; hangoskodni, ha boldog; játszani, ameddig csak tud…

– Segíthetjük ezzel áthangolódni egy éppen folyó változásban, például az óvoda-, iskolakezdésre. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem a szabályok, keretek elengedését jelentik, hanem engedményt az adott helyzet őszinte megélésére. Támogassuk a gyermek természetes fejlődési folyamatát különböző engedményekkel. Az óvodában, amikor azt kérem, fessék le az asztalra tett cukrot, valaki masnit lát benne, valaki kígyót. Ez mind rendben van, mert azt mutatja, hogy szárnyal a fantáziájuk. Gondot jelenthet azonban, hogy a mai szülők túlóvják a gyermeküket. Sokszor házi feladatba adom, hogy hagyják a tinédzsert egyedül jönni hozzám, vagyis engedjék tapasztalatot gyűjteni, szoktassák az önállóságra, az életrevalóságra.

Az óvodákban tartott foglalkozásaival mi a célja?

– Önkéntes vállalásom, hogy ellátogatok azokba az intézményekbe, ahol nyitottságot érzek a lelki munkára. Tanítom például, hogy miként lehetséges a lelkünket kitisztítani és feltankolni pozitív érzésekkel egy rossz nap után. Mutatok nyugtató légző­gya­korlatokat játékos mondókák kíséretében: „Könnyed vagyok, Mosolyt adok, Beszív, kifúj, Bátor vagyok!”, vagy épp módszert arra, hogy őrült percekben hogyan kopogtassák ki a dühös kisegeret magukból. Ezek jól beépíthetők a mindennapos óvodai munkába, egyben egy kezdő eszköztár a kicsik kezében, amivel később felnőttként is úrrá tudnak lenni az érzelmeiken.