Társ egy életen át

Lívia a Lívi Zeneműhelye vezetője, a Vocapella és a Salve Regina Gyerekkórus karnagya, a Pécsi Tu­­dományegyetem Művészeti Kar doktori iskolájának hallgatója. A zene gyerekkora óta átszövi az életét. A Diótörő dallamai már egészen apró kislányként elvarázsolták, és ez a bűvölet máig él. 

– Ha zenét hallok, megszűnik körülöttem a világ – mondja Lívia. Az éneklés pedig létszükséglet számomra, azt szoktam mondani, hogy énekkel lélegzem. Most pedig, három kisfiú édesanyjaként, újraélhetem a gyerekkort, mindennap azon dolgozom, hogy ők is bensőséges kapcsolatot építhessenek ki a zenével. 

Gyermekként még igazi kodályi, heti öt énekórás zenetagozatos diák lehetett. Élete egyik meghatározó pillanataként őrzi azt a napot, amikor első kóruspróbáján tanára, Pécsiné Hauk Erika a kezébe adta Szőnyi Erzsébet Greensleeves-feldolgozását. A többszólamú hangzás varázsa, a dallam finomsága és a szöveg líraisága azonnal magával ragadta. Innentől nem volt megállás, ahol énekelni lehetett, ahol kórushoz lehetett csatlakozni, ott megtette. Az iskolában, a zeneiskolában, a különböző művészeti műhelyeken, az egyetemen, de egyházi és amatőr felnőtténekkarokban is kórustag lett. Érezte, hogy a zene olyan ősi, elementáris erővel tölti fel, amely átsegíti az élet nehézségein. Később karnagyként, majd zeneterapeuta tanulmányai során is igazolást nyertek ezek az igazságok, és bizonyosságot kapott a zene testre, lélekre gyakorolt pozitív hatása. 

– Az első igazán meghatározó kórusélményem a Kertész Attila Liszt- és KÓTA-díjas karnagy vezette Bartók Béla Leánykarhoz kötődik – idézi fel Lívia. – A kórushoz tartozni kiváltság volt, komoly, fegyelmezett munka, amire mindenki szívvel-lélekkel készült. A gimnázium első kóruspróbájára ma is élénken emlékszem. Elsősként beültem a nagyok közé, és a kezembe került Bartók Falun című műve. Aki hallotta vagy énekelte már, tudja, milyen mély és mennyire nehéz darab ez. Akkor értettem meg, hogy számomra nincs más út: ebben a zenében érzem igazán otthon magam. Az a hangzás, az a tökéletes összhang elmondhatatlanul sokat adott, és éppen a sok kiváló tanári minta terelt a pedagógia felé is. Mindig szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, mert úgy érzem, ezzel tartozom. Olyan sokat kaptam a tanáraimtól – figyelmet, tudást, inspirációt –, amit máshogyan nem lehet viszonozni, csak úgy, ha mindezt továbbadom. 

A kóruséneklésben Lívia megtapasztalta a közösség valódi erejét, azt, hogy együtt mindig többre vagyunk képesek, egymást támogatva messzebbre jutunk. A próbák során kisimulnak a különbségek – nem számít, ki honnan jött vagy miben más –, mert a közös cél, a kitartás, a gyakorlás, az elhivatottság, a kölcsönös tisztelet visz előre. 
– A zene az önbizalmamat is felépítette – teszi hozzá. – Színpadra állni ugyanis kitett állapot. Zenélni nem lehet „kívülről”, ahhoz, hogy egy darab hitelesen szólaljon meg, és valóban elérjen a közönséghez, őszintén kell játszani vagy énekelni. Meg kell mutatni a bennünk rejtőző érzelmeket, mert a művészet végső soron érzelemközvetítés. Önmagunkat felvállalni rizikós, de ha sikerül, mindig megtérül. Ez az egyik legerősebb önbizalom-építő élmény: megtapasztalni, hogy képes vagyok rá, a hangom és a zeném másokat is megérint. 

Ahogy Kodály Zoltán mondta, jó, ha a gyermek zenei nevelését az édesanya már a szülés előtt kilenc hónappal megkezdi. Az anya hangja, a ringatás ritmusa, az esti altatók mind-mind fontosak a baba érzelmi fejlődésében. Ezek az apró, hétköznapi mozzanatok hatalmas szerepet játszanak a kötődés kialakulásában és az érzelemszabályozásban. Nem azért éneklünk a gyereknek, hogy zenész váljon belőle, hanem hogy kapcsolódjunk hozzá, és segítsük megélni, kifejezni az érzelmeit. Ezeket viszi majd magával később is, ezekbe tud belekapaszkodni. 

– Izgalmas megfigyelni, milyen hatékony feszültségoldó lehet az improvizáció – mutat rá Lívia. – Már óvodáskorban jól működik, ha egyszerű ritmushangszerekkel, csörgőkkel, dobolással játsszák el a gyerekek az őket foglalkoztató helyzeteket. Sokszor nincs is szükség beszélgetésre: a ritmus és a hangok maguk végzik el a feloldást. Van, aki énekelve improvizál, és a saját kis történetét mondja el dallamokba bújtatva, a folyamat végére pedig szinte mindig megkönnyebbül. 
Lívia célja az, hogy egy életen át kísérő társat kapjanak a gyerekek a zene képében, amely ott van mellettük minden helyzetben, megnyugtatja őket, vagy épp erőt ad a nehezebb időszakokban. Meggyőződése, hogy a művészetek a leghatékonyabb megküzdési stratégiák közé tartoznak, ami különösen fontos a mai felgyorsult, digitalizált világban. Az ingerek áradata között ugyanis elengedhetetlen, hogy legyenek egészséges kapaszkodóink, ha szorongás vagy elakadás jelenik meg az életünkben. 

– A figyelmi fókusz évről évre csökken, és ne legyünk naivak, ez nem csak a gyerekeknél probléma – figyelmeztet a szakember. – A felnőttek nagy része is a telefonja képernyőjébe temetkezve éli a mindennapjait, másodpercek alatt döntve arról, hogy egy-egy tartalom érdemel-e számukra időt vagy sem. A zenehallgatáshoz – ahogyan az olvasáshoz is – fókuszált, kitartó figyelem szükséges. Aki ezt a képességet felnőttkorra megőrzi, rengeteg élethelyzetet elkerülhet vagy könnyebben megoldhat. 

Az évek során Lívia diplomás művészetterapeutává is vált, így a zeneterápia számtalan jótékony, fiziológiai és pszichés hatását első kézből ismeri. A zene befolyással van a légzésre, a pulzusra, a vérnyomásra, kiegyensúlyozza a vegetatív idegrendszert, és olyan idegpályákat stimulál, amelyek segítik a testi-lelki szabályozást. A pszichére gyakorolt hatása pedig még mélyebb: amikor az ember nem találja a szavakat, a zene beszél helyette, és kimondja a kimondhatatlant. A zeneterápia különösen hasznos azok számára, akiknél a verbális terápia valamilyen okból nem járható út, például autista gyerekeknél vagy stroke-on átesett klienseknél. 

– A zeneterápia lehet megnyugtató, de felszabadító, energetizáló hatású is – magyarázza. – A zene képes felszínre hozni az érzéseket, felidézni emlékeket, akár nagyon korai, gyermekkori élményeket is. Az aktív zenélés önbizalmat épít, fejleszti a kreativitást és a koncentrációt, de leginkább azt a belső „énélményt” erősíti, amire minden kliensnek szüksége van. 

Lívia munkájának lényege így a kapcsolódás: a zene segítségével utat nyitni mások felé, és olyan belső erőforrásokat mozgósítani, amelyek egész életre szóló támaszt nyújtanak.