Sulykolófától a tusfürdőig

Hófehér ingvállak, aljszoknyák, vászonterítők csüngenek a szárítóköteleken. A felcsipeszelt ruhaneműk alatt pedig a tisztálkodáshoz kötődő gazdag tárgyi kultúra tárul a szemünk elé. A hajdanán egy polgári család tulajdonában álló kézi mosógép kétségkívül a legizgalmasabb darab, de megragad a figyelmünk a vasalólábon és a fém vasalórostán is. A sulykoló arra szolgált, hogy kicsapkodták vele a ruhákból a vizet, majd a mángorló lapickával kisimították a nedvesség összerántotta vászonanyagokat. A szenes vasaló használata sem bizonyult leányálomnak: az öntöttvasból készült eszközbe alaposan bele kellett kapaszkodni, és hogy a szén parazsa felizzon, lóbálni előre és hátra. A teknőben pedig, amikor éppen nem mostak, kenyeret dagasztottak vagy hurkatölteléket kevertek, ugyanis egy tárgy több funkciót is betöltött a parasztember életében. 

A Hagyományok Házában nyílt, egészen november végéig látogatható (a népdal nyomán), Szabad szappanozni címet viselő kiállítás – egymás mellé helyezve a többnyire földművesek készítette, használta népművészeti darabokat, illetve a XX. században született népi iparművészeti mesterremekeket – a tisztaság kultúrtörténetét járja körül. A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum gyűjteményén és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói­nak friss szemléletén alapulva létrejött tárlat a tisztálkodás történelmi korszakok szerinti alakulását követi nyomon, miközben párbeszédet teremt a hagyományőrzés és a kortárs gondolkodás között. 

A tisztaság áthatja a kultúránkat, pengeként elkülöníti a mi és ők fogalmát az alapján, hogy miként vélekedünk róla. Az érzékeny meghatározás túlmutat azon, hogy beleléptünk egy kutyagumiba vagy koszos a körmünk. Biztosítékot, védelmi mechanizmust jelent az esendő egészség érdekében, az aggodalmak övezte kórok, betegségek ellen. Ennek megítélése népcsoportonként is eltérhet. A cigány kultúrában például­ a test alsó és felső részét egymástól elválasztva, külön tisztítják. Az ő szemükben mi, akik máshogy mosakodunk, tisztátalannak számítunk. Gondoljunk bele, ezen alapszik a káromkodásunk: „büdös ég”, s persze oly kifejező a magyar nyelv az ellentétes oldalt illetően is: tisztás (egyneműséget jelent), tiszt, „tiszta apja”. 

No, de kalandozzunk vissza rövid időre a múltba! Bár igaz, hogy az ókor határán a papi réteg intézményesítette a tisztálkodást, a fogalom vallási értelemben inkább a lelki tisztaságot jelentette. Sőt, a túlzásba vitt fizikai ápoltságot rossz szemmel nézték, mert akkor kevesebb idő jutott a rituális makulátlanságra. A paraszti kultúrában a mosdás többnyire nagyobb alkalmakhoz – orvosi vizithez, templomba menetelhez – kapcsolódott, a gyakran mosakodó nőt azonban erkölcstelennek tartották. A keresztelkedés vízzel történik, és hozzá hasonló a tisztítótűz szerepe is, ami szintén a bűnöktől való megszabadulást szolgálta. 

A polgárosodással átalakult a tisztasággal való viszony. A munkásembert, akinek a körme piszkos, a bőrét felcserzette a nap, a polce­lán­fehér bőrű társadalmi réteg lenézte. Ugyanakkor a paraszti házakban, a tisztaszobák által ugyanúgy tetten érhető, hogy elkülönítik egymástól a két ellentétet. Az ipari forradalmat követő modernizációval pedig éppen a mérleg másik oldalára billenünk át. A steril, ami szintén tisztaságot jelent, nem pozitívként jelenik meg gondolataink­ban. A kultúra-natúra viszonya itt átfordul, ugyanis manapság a természet önfenntartó, organikusan kialakult tisztasági rendszerét tartjuk előbbre valónak. 

A tárlaton előkerülnek érzékeny témák, többek között a női testhez kötődő tisztaságnormák, a tabu és a piszok fogalma, vagy a szappanfőzés, mint időigényes, mégis nélkülözhetetlen, generációk által továbbörökített tudás. Az ezekkel kapcsolatban felmerülő kérdések (például manapság a felhalmozott tisztálkodási termékek mennyisége, a túlszabályozott tisztálkodási rutinok) különösen aktuális jelentőségűek a klímaválság és túlfogyasztás korában, amikor egyre sürgetőbb a múlt tapasztalatainak újragondolása.