Úriember a vadonban

James Fenimore Cooper 1789-ben született, egy frissen formálódó nemzet gyermekeként, abban az időszakban, amikor az Egyesült Államok még kereste saját identitását, történeteit és hőseit. Apja, William Cooper tehetős bíró volt, aki a családot a New York államban lévő Otsego Lake-be költöztette, ami akkoriban még határvidék volt. A fiatal Cooper így egyszerre nőtt fel az európai műveltség hagyományai és az amerikai vadon közvetlen közelségében. Ez a kettősség – a civilizált szalonok világa és az erdők, tavak, határvidékek szabadsága – egész életében meghatározta gondolkodását és írói témáit. 

Tanulmányait a Yale Egyetemen kezdte meg, de nem fejezte be, fegyelmi okok miatt eltávolították. Ez az epizód sokat elárul a fiatal Cooper természetéről. Nyugtalan, kíváncsi, a szabályokat nehezen tűrő személyiség volt, akit jobban vonzott a tapasztalás, mint az aka­dé­miai­ fegyelem. Rövidesen a tenger felé fordult, matrózként és később tisztként szolgált az amerikai kereskedelmi flottában. Ezek az évek nemcsak kalandokat, hanem komoly szakmai tudást is adtak neki, amely a tengeri regényeiben hiteles részletességgel köszön vissza. 

Rövid szolgálata után visszavonult a családi életbe, megnősült, és apja hagyatékának köszönhetően, látszólag beilleszkedett a korabeli úri középosztály kényelmes világába. Az anekdota szerint írói pályája véletlenül indult, egy társasági beszélgetés során. Egy angol regény olvasása közben jegyezte meg feleségének, hogy ennél ő maga is izgalmasabbat tudna írni. A megjegyzést tettek követték. Első próbálkozásai még bizonytalanok voltak, de gyorsan világossá vált, hogy Cooper rendkívüli érzékkel nyúl a tájleíráshoz, a feszültségkeltéshez és a morális kérdésekhez. Nem egyszerűen történeteket mesélt, tudatosan formálta az amerikai mítoszt. Abban az időben, amikor az Egyesült Államok irodalma még nagyrészt Európa mintáit követte, ő volt az első, aki felismerte, hogy az új nemzet saját hőstípusokra és saját legendáriumra vágyik. A vadon nem háttérként, hanem élő, lélegző szereplőként jelenik meg műveiben. Az erdők, folyók és hegyek nemcsak díszletek, hanem erkölcsi próbaterek, ahol az emberi jellem igazi arca megmutatkozik. 

A határvidék írója 

Különösen jelentős Cooper viszonya az őslakos amerikai törzsekhez. Bár ábrázolásai ma már vitathatók és sokszor romantizáltak, korához képest kivételes empátiával közelített hozzájuk. Nem pusztán egzotikus figuráknak látta őket, hanem egy eltűnő világ hordozóinak, akiknek saját erkölcsi rendjük, hősiességük és tragédiájuk van. Regényeiben a terjeszkedő civilizáció sem egyértelműen pozitív erő, gyakran romboló, kíméletlen és vak a következményekre. 

Életének későbbi szakaszában Európában is hosszabb időt töltött, ahol egyszerre ünnepelt szerző és éles hangú kritikus lett. Hazáját szenvedélyesen szerette, ugyanakkor nem habozott bírálni annak politikai és társadalmi visszásságait. Ez a kritikus patriotizmus sok ellenséget szerzett neki, de írásait még hitelesebbé tette. 

Személyisége és életútja szorosan összefonódik műveinek központi témájával, a határvidékkel. Nemcsak földrajzi, hanem erkölcsi határvidékkel is – ahol múlt és jövő, természet és civilizáció, hagyomány és haladás ütközik. Ez az a feszültség, amely regényeit kétszáz év elteltével is élővé és újraolvashatóvá teszi. 

Több mint kalandregény 

Az utolsó mohikán 1757-ben játszódik. Az amerikai gyarmatokon három éve dúl a francia–angol háború, s mind a két fél mellett harcolnak különböző indián törzsek is, de a puskapor és az üldözések mögött sokkal mélyebb kérdések rejlenek. Kié a föld? Mit jelent az otthon? Lehet-e becsületesen élni egy olyan világban, amely folyamatosan kiszorítja a gyengébbeket? 

A regény nem egyik napról a másikra született. Cooper akkoriban már több, elsősorban tengeri kalandokról szóló művet írt, ám az amerikai határvidék, az őslakos törzsek és a vadon világa egyre inkább foglalkoztatta. 

Hivatalosan 1826-ban jelent meg Az utolsó mohikán, de az ötlet és a korábbi vázlatok jó néhány évvel korábban születtek meg a fejében. A történet alapját részben az amerikai történelmi események, részben személyes élményei szolgáltatták, gyermekkori sétái az erdőkben, a New York állambeli vidéki élet tapasztalatai, valamint a tengerészévek során megszerzett kaland- és túlélési élmények mind hozzájárultak a regény atmoszférájához. 

Tudatosan építette fel történetét, a karakterek – Sólyomszem, Csin­gacsguk és Unkas – nemcsak izgalmas hősök, hanem szimbólumok is. A mohikán törzs utolsó képviselői az eltűnő kultúrák fájdalmas emlékeztetői. Mivel a regény megírása közben történelmi hitelességre akart támaszkodni, számos forrást tanulmányozott, korabeli katonai jelentéseket, naplókat, történészek beszámolóit. Így nemcsak izgalmas olvasmányt teremtett, hanem egyfajta történelmi lenyomatot is, amely a korszak társadalmi, kulturális és természeti viszonyait is tükrözi. Bár Európában rajongtak érte, Amerikában sokan túl hosszúnak, túl patetikusnak tartották a mondatait. Mark Twain később kíméletlen kritikát írt róla, mégis, Cooper nélkül aligha létezne az amerikai irodalom úgy, ahogy ma ismerjük. 

Egy nemzet lelkiismerete 

Az író 1851-ben halt meg, de hősei tovább élnek. Kétszáz évvel Az utolsó mohikán megszületése után világos, Cooper nemcsak regényeket alkotott, egy nemzet lelkiismeretét próbálta megfogalmazni. A történet később új életre kelt a vásznon a XX. század második felében. Talán a legismertebb adaptáció az 1992-es film, Daniel Day-Lewis főszereplésével. A festői tájak, a harci jelenetek és a romantikus feszültség kombináció­ja sokak számára tette ikonikus élménnyé a regényt. A filmzenék és a képi világ mind hozzájárultak ahhoz, hogy a mohikánesztétika a popkultúra részévé vált: videójáté­kok­ban, képregényekben, reklámokban és divatfotókon is visszaköszön. Cooper karakterei így nemcsak a könyvek lapjain, hanem a vizuális kultúrában is továbbélnek. 

A történet a mai olvasó számára is rendkívül releváns. A klímaváltozás, a civilizáció terjeszkedése és az eltűnő kultúrák kérdései mindmáig napirenden vannak. A regény tehát egyszerre kalandos olvasmány és gondolatébresztő történet.