Kedves Gabi!
A múlt számban arról olvastam, hogy a kisvárosi fiúunokák nem akarnak locsolkodni a faluban. Na, bezzeg az én három tűzrőlpattant unokám pont a másik véglet! Lehet, hogy én vagyok maradi, de amit mostanában húsvétkor művelnek, azon minden évben felmegy a vérnyomásom.
Régen a locsolkodás arról szólt, hogy a fiúk szépen felöltöztek, mentek házról házra, verset mondtak, a locsolásért kaptak hímes tojást, egy szelet kalácsot, néha még egy kis csokoládét is. A lányok és a fiúk is örültek, élvezték.
Most meg?! A fiúunokáim már húsvét előtt hetekkel számolgatnak. Komolyan mondom, mintha üzleti tervet készítenének: kihez mennek, mennyi bevétel várható, melyik rokon ad többet? Húsvéthétfőn aztán jönnek szépen sorban, elmondják a verset – ezt még tisztességgel –, de a végén ott állnak, és néznek rám jelentőségteljesen. Olyan tekintettel, amit én csak így tudok lefordítani: „Na, nagyi, mennyi az annyi?” Az egyikük tavaly még viccesen meg is jegyezte: „Tudod, nagyi, infláció van.” Ráadásul a fiúk egymás között is versenyeznek, hogy ki járt jobban. Olyan számokat hallok néha, hogy csak pislogok!
Higgye el, adok én pénzt jó szívvel, nem vagyok zsugori, de valahogy az egésznek az egykori kellemes hangulata megváltozott. Olyanná lett, mintha valami szolgáltatásért fizetnem kellene, és ez a számító hozzáállás fáj nekem.
Üdvözlettel: Magdi
∗
Kedves Magdi!
Őszintén megértem, hogy zavarja, amit lát – de érdemes egy kicsit más szögből is ránézni a helyzetre. Az unokái valójában nem elrontják a hagyományt, hanem a saját világukhoz igazítják. A locsolkodás mindig is valamiféle csere volt: figyelmességért ajándék járt. Csak éppen régen hímes tojás és kalács formájában, ma pedig sokszor pénzben.
A számolgatás és a versengés sem új dolog, legfeljebb ma nyíltabban kimondják. Az „inflációs” megjegyzés pedig inkább szellemesség, mint tiszteletlenség: azt jelzi, hogy a gyerekek értik a világ működését, és „belejátsszák” a saját kis húsvéti szerepükbe.
Önnek joga van meghúzni a saját határait. Nem kell ugyanúgy játszania ezt a „játékot”, ha nem esik jól. Lehet egy kicsit visszavenni a pénzből, vagy akár azt mondani mosolyogva, hogy önnél a hagyományokat nem pénzben mérik. Sokszor már ennyi is elég, hogy helyrebillenjen az arány.
Talán az is segít, ha végiggondolja, hogy a lényeg még mindig él: a család együtt tölti az ünnepet. A többi „csak” körítés, ami minden generációval változik.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
