Kedves Gabi!
Negyvenhárom éves vagyok, két középiskolás gyereket nevelünk a férjemmel, és egy szállítmányozással foglalkozó nagy cég irodájában, pénzügyi területen dolgozom több mint egy évtizede. Sokáig nagyon szerettem a munkámat, amit tisztességesen meg is fizettek. Ám bő egy évvel ezelőtt egy új főnököt kaptunk, és fokozatosan rémálom lett az irodánkból.
A munka- és kontrollmániás főnököm ugyanis bármikor képes írni! Reggel fél hatkor már jönnek a sürgető e-mailek, és még este tízkor is érkeznek „csak gyorsan nézd át” üzenetek. Eleinte próbáltam megfelelni, úgy voltam vele, hogy ma már ilyen a világ, rugalmasnak kell lenni. Ha este írt, válaszoltam. Ha hétvégén keresett, elővettem a laptopot. Még moziban is meg-megnéztem a kijelzőt, nehogy lemaradjak valamiről. Csakhogy ez szépen lassan teljesen természetessé vált, ott tartunk, hogy mára eltűnt a határ a munka és a magánélet között.
A főnököm egyébként nem rossz ember, közvetlen, laza típus, aki állandóan azt mondja: mi egy csapat vagyunk. Szerinte senki nincs kötelezve arra, hogy munkaidőn túl azonnal válaszoljon neki. Csakhogy amikor néhányszor nem reagáltam egy késő esti üzenetére, másnap egész nap éreztem rajta a sértődöttséget.
Most ott tartok, hogy esténként néha lenémítom a telefonomat, de közben bűntudatom van. Félek, hogy megbízhatatlannak tartanak majd, vagy egyszerűen lecserélnek valaki fiatalabbra, aki még bírja ezt az állandó készenlétet...
Üdvözlettel: Kata
∗
Kedves Kata!
Biztos vagyok benne, hogy sokan magukra ismernek a levele alapján. A technológia nagy szabadságot adott nekünk, de közben szinte észrevétlenül beköltözött a munka az otthonokba, a vacsoraasztalhoz, sőt nemegyszer az ágyba is. A munkaidő vége régen fizikailag is érzékelhető volt: bezárt az irodaajtó, leálltak a gépek, kialudtak a fények. A mobiltelefonokkal és az online világgal ez a határ elmosódott: ma egy hívás, üzenet vagy e-mail elég ahhoz, hogy fejben újra bent legyünk a munkahelyen.
Nem is feltétlenül a pluszfeladat a legfárasztóbb, hanem az állandó készenléti állapot! A folyamatos elérhetőség hosszú távon felőrli az embert. Nem véletlen, hogy egyre több országban már szabályokkal is védik a kikapcsolódáshoz való jogot.
Az, hogy ön este lenémítja a telefonját, nem lustaság és nem lázadás – sokkal inkább önvédelem. És hosszú távon valószínűleg az a dolgozó marad jobb munkaerő is, aki valóban képes pihenni és töltődni.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
