Kedves Gabi!
Amikor megszületett a kisfiunk, a közelünkben lakó anyósom kapott egy pótkulcsot a lakásunkhoz. Hálás voltam minden segítségért: hozott nekünk főtt ételt, vigyázott a kicsire, részt vett a házi munkában. Csakhogy azóta eltelt több mint hét év, és a segítség valahogy észrevétlenül állandó jelenlétté változott.
Munkából hazaérve gyakran látom, hogy a távollétünkben nálunk járt: arrébb rakott tárgyakat, kimosott egy adag ruhát, beágyazott a hálószobánkban. A fiam szobájában rendet tesz, és megcsinál olyan dolgokat helyette, amit én nevelési célból nem (például a szennyes ruháját igenis vigye ki a gyerekem a szennyestartóba).
Egyre kellemetlenebbül érzem magam a saját otthonomban, mintha rossz háziasszony, feleség és anya lennék! Sosem tudom, mikor bukkan fel. Volt, hogy szombat reggel hálóingben kávéztam, amikor nyílt a bejárati ajtó. Máskor a férjemmel veszekedtünk, amikor megérkezett egy doboz süteménnyel, és úgy tett, mintha észre se vette volna. Sosem kopog, sosem csenget, csak nyitja az ajtót és bejön!
A férjem szerint örüljek a segítségnek, és különben is, az édesanyja ilyen típus és kész. Szerintem sincs ebben semmi rosszindulat, de én ezt akkor is egyfajta ellenőrzésként élem meg. Mit gondol, nem lenne itt az ideje annak, hogy visszakérjük a lakáskulcsunkat?!
Üdvözlettel: Noémi
∗
Kedves Noémi!
Ön sem kérdőjelezi meg azt, hogy az anyósa tényleg szeretetből segít – csakhogy a szeretet sem jogosít fel arra, hogy valaki (szó szerint és képletesen is) kopogás nélkül belépjen más emberek életébe. Ez még akkor sem ildomos, ha történetesen azok a „más emberek” közeli családtagok. Ezenkívül a kéretlen, tolakodó segítség éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amit a jó szándékú segítő szeretett volna.
Mégsem az a megoldás, hogy egyik napról a másikra sértődötten visszakérik a kulcsot. Leveléből nem derült ki, hogy ön beszélt-e erről az elmúlt években az anyósával, kérte-e tőle valaha a kis családjuk életterének tiszteletben tartását. Ha még sosem jelezte neki, hogy önt mi zavarja, akkor sürgősen tegye meg. Nem támadva, hanem a világos határokat kedvesen meghúzva (például: lehetőleg előre szóljon, mielőtt jön; kérés nélkül csak akkor használja a kulcsot, ha valóban szükség van rá).
Bízzunk benne, hogy anyósában csupán túlbuzgott a segítő szándék, és esze ágában sincs a jövőben átlépni az önök családi intim határait. Ha mégis megtenné, akkor valóban érdemes elgondolkodni a kulcs visszakérésén.
Üdvözlettel: Szijjártó Gabi
[email protected]
