A fájdalom örökölhető?

Mindannyiunk családjában lapulnak régi történetek, amelyeket félve vagy éppen beletörődve emlegetnek a rokonok. Egy nagyapa, aki a pohárhoz nyúlt, ha nehézzé vált az élet; egy üknagymama, aki kemény kézzel nevelte a gyermekeit, vagy egy dédapa, aki kártyán veszítette el a családi vagyont, és haragját a szerettein töltötte ki. Gyakran legyintünk ezekre a régi epizódokra, mondván, hogy ez már a múlté, de ez nem így van. A legújabb hazai kutatások rávilágítanak, hogy a gyerekkorban átélt traumák akár három generáción keresztül is formálhatják a felnőttkori döntéseinket, kapcsolatainkat és lelki egyensúlyunkat. 

Az Európai Prevenciós és Terápiás Medicina Alapítvány, a Májbetegekért Alapítvány és az Egyesület a Gyermekek Egészséges Lelkivilágáért civil szervezet közös konferenciáján bemutatott felmérés rávilágított arra, hogy a múltbeli traumák jelenléte a mindennapi lelki egészségünket, a függőségekre való hajlamot és az önkárosító viselkedésmintákat egyaránt befolyásolja. 

A hazai kutatássorozat adatai alapján a súlyos gyermekkori megpróbáltatások szoros kapcsolatban állnak a felnőttkori önpusztító magatartásformákkal. A fizikai és érzelmi bántalmazást, elhanyagolást vagy kirekesztettséget elszenvedő személyek körében szignifikánsan gyakrabban fordul elő a problémás szerhasználat, az önsértés és az öngyilkossági kísérlet. A nehézségek azonban nem állnak meg az egyén határainál. A vizsgálat kimutatta, hogy ha a nagyszülők bántalmazó környezetben, szenvedélybeteg vagy mentálisan sérült családtag mellett nőttek fel, az a szülők nevelési tapasztalataiban és a mai válaszadók saját gyermekkorában is felbukkant. Ezek a családi kockázati minták a családi viselkedésen és a közös életkörülményeken keresztül adódnak tovább. 

A sorscsapások öröklődése nem elkerülhetetlen végzet, a láncolat ugyanis megszakítható. A negatív tapasztalatok mellett a szakemberek a jótékony gyermekkori élményeket is felmérték, amelyek ellenállóképessé teszik a fejlődő személyiséget a későbbi megpróbáltatásokkal szemben. Ezek a védőfaktorok nem igényelnek luxuskörülményeket, a lényegük a megtartó emberi kapcsolatokban rejlik. Egy elfogadó szülő, egy odafigyelő pedagógus, egy igaz barát, az összetartó közösség vagy a kiszámítható családi fészek mind azt az életbevágó élményt nyújtja a gyermeknek, hogy ő fontos, szerethető, és szükség esetén van kihez fordulnia. A sok pozitív emléket hordozó válaszadóknál felnőttként jóval ritkábban jelentkeztek mentális zavarok és függőségi problémák. 

A kutatás negyedik szakaszának fókuszában a nagyszülők, szülők és a jelenlegi felnőttek közötti közvetlen kapcsolatok álltak. A több mint ezer résztvevő válaszai alapján a nagyszülői nemzedék átélt traumái sok esetben közvetlenül is éreztették hatásukat az unokák gyermekkorában, átugorva a közvetítőszerepeket. A felmérés rávilágít arra, hogy a családi minták generációs átadása nem azonos a genetikai öröklődéssel. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kezeletlen fájdalmak, a rejtett feszültségek és a tanult kommunikáció formálja a szülői mintákat. A tudatosítás és a támogató közösségi környezet kialakítása az első lépés ahhoz, hogy a jövő nemzedékei már ne a múlt terheit vigyék tovább, hanem a védettség és a lelki egyensúly alapjait kapják meg útravalóul.