Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Már nem tudok hová fordulni tanácstalanságomban, vagy inkább elkeseredésemben. Úgy gondolom, a szüleim megőrültek. Hatvanhárom évesen, több mint negyvenévi házasság után, két gyerekkel és négy unokával – válnak. A húgommal sírva kérleljük őket, térjenek észre, de nem: apám nem hagy fel a rögeszméjével, anyám pedig nem tűr tovább.
Tudni kell, hogy egészen két évvel ezelőttig mintaházasság volt az övék. Csendesen, szeretetben éltek, így neveltek minket is. A kisvárosban, ahol lakunk, példa volt az életünk. Soha egy hangos szó el nem hangzott, még néhány éve is kézen fogva jártak az utcán. Két éve azonban apu egyszerűen bekattant! Féltékenykedni kezdett, állandó jeleneteket rendez, vádol, ordítozik. Gyanúsítgatja anyámat a szomszédokkal, a boltossal, az autószerelővel, sőt a huszonéves rokon fiúval is. Hozzáteszem: anyu hatvanas, gömbölyded, őszülő, szolid nagymama, esze ágában sem volt senkivel megcsalni a férjét. Amikor harmincéves, karcsú, szép, szőke fiatalasszony volt, apámnak meg sem fordult a fejében ilyesmi. Most meg úgy beszél vele és róla, mintha ő lenne a világ legromlottabb némbere.
Nyilvánvaló előttünk, hogy apánk beteg, de ő ezt persze nem ismeri el. Anyu könyörgött neki, menjen orvoshoz, menjenek együtt házasságterápiára, ám neki nincs betegségtudata. Végül anyámnak elege lett: elköltözött és beadta a válópert. Most árulják a gyermekkori otthonunkat, és visszafordíthatatlannak látszik a család széthullása. Hogy történhetett ez meg? És hogyan tudnánk rajta túllépni?
Üdvözlettel:
„Csak sírok” jeligére

Kedves Asszonyom!
Sajnálom a családot, az elképedt és elkeseredett fiatalokat, az agyongyötört anyát és a beteg apát is. Persze, hogy beteg az édesapjuk, de mivel „bekattanása” – ahogy fogalmazott – az életnek csak erre az egy szegmensére vonatkozik, kényszeríteni nem lehet a gyógykezelésre. A kóros féltékenység súlyos és gyakori zavar, ami sokszor csak idősödő korban jelentkezik. Ha nem kezelik (márpedig ilyesmivel nem szoktak orvoshoz fordulni), nagyon elfajulhat, akár bántalmazásig, sőt, emberölésig is.
Édesanyja alighanem jól tette, hogy ezt nem várta meg. De ezért még rejtetten sem neheztelhetnek anyjukra: a kóros féltékenység elszenvedőjének pokol az élete. Számára a legnagyobb kincs most a nyugalma, de még talán az élete is.
Kedves sírdogáló levélíróm, fogadja el, hogy ez így történt. Támogassa édesanyja döntését, mutassa ki iránta a szeretetét. És ne hagyja el édesapját sem, hiszen ő is szenved. Majdcsak kialakul az új életforma. Addig is jó szívvel gondoljon vissza a gyerekkorára, amikor még minden rendben volt.
Üdvözlettel: