Lelkierő a gyógyuláshoz

Állítólag a pirulák mit sem érnek, ha mi magunk nem akarjuk igazán a felépülésünket. Fő vezérlőnk, az agy ugyanis azt „cselekszi”, amit beprogramozunk. Ha örökké keserűség tölt el bennünket, mert kínoz a betegség, a rossz közérzet, agyunk erre hangolódik, s nincs erőnk a kilábaláshoz. Nem véletlen, hogy kutatások sokasága foglalkozik azzal a kérdéssel: miért is vallunk rendre kudarcot a gyógyulásunkban? Kérdésünkre azt az egyszerű, de kézenfekvő választ kapjuk a lélekgyógyászoktól, hogy a félelem, a bizonytalankodás és minden más rossz érzés hátráltatja a felépülésünket. Vagyis – akár tudatosan, akár tudattalanul – mi magunk is megzavarhatjuk egészségünk visszanyerését. A helyzet persze ennél sokkal bonyolultabb. Ha valaki már belekerült az ördögi körbe, és egyik kórságból a másikba esik, hosszú utat kell megtennie az öngyógyítás, a pozitív gondolkodás felfedezéséig.
Vegyük észbe, hogy testünk fel van készülve az öngyógyításra. Ezt a természetes folyamatot azzal akadályozzuk meg, ha aggódással, feszültséggel, stresszel reagálunk a körülményekre. Minél jobban átadjuk magunkat a szorongásnak, az idegfeszültségnek, annál később gyógyulunk meg.
Néha elég, ha behunyt szemmel hátradőlünk egy kényelmes karosszékben, behunyjuk a szemünket, szép élményeket hívunk elő a múltból, s engedjük testünket, lelkünket ellazulni. Majd száztól lassan visszafelé számolunk nulláig, miközben egyenletes levegővételünkre figyelünk. A kitartás és a hit meghozza gyümölcsét.