Vizitdíjkerengő

Nem sok választásom maradt. A tikkasztó hőségben szédelegve elbaktattam a kórház másik végébe. A szikár, bajszos ember az órájára nézett és közölte: „Három óra múlt öt perccel, ez már sürgősségi ellátás, tehát ezer forintot kérek.” Nem hagyhattam magam: én előjegyzésre és időben érkeztem, nem tehetek róla, hogy mire átjutottam a kórház egyik végéből a másikba a vizitjegyért, kifutottam a rendelési időből. Ráadásul engem – jó esetben – percek óta vár az orvosom.
A portás végül megenyhülve a kezembe nyomott egy villamosjegyhez hasonlatos, kék színű vizitdíj-jegyet, és csupán háromszáz forintot kért el. De hozzátette: „Még ne töltse ki – név, dátum, TAJ-szám, s hogy fekvő- vagy járóbeteg-e –, várja meg, mit dönt a doktor úr!” Visszaballagtam az orvoshoz, ugyebár a kórház másik végébe – jól elkésve a megbeszélt időponthoz képest, és hullafáradtan a rohanástól. A doktor pártomat fogta, megúsztam háromszáz forinttal. Talán, mert jól érveltem az igazam mellett a portásfülke előtt, a 40 fokos hőségben, az olvadó aszfalton. De vajon az az idős ember, aki vidékről érkezik, kísérő nélkül, percre pontosan az előjegyzett időpontra, s önhibáján kívül úgy jár, mint én, fenntartások nélkül elfogadja a portás által meghatározott vizitdíj összegét? Vagy netán kifizeti az ezerforintos emelt díjat, mert maradék erejét nem fecsérli vitatkozásra, vagy vizsgálat nélkül inkább hazavonatozik?
Aki ki mer állni az igaza mellett, az – talán – nyer. Ha nem többet, hétszáz forintot. Ehhez pedig ha hozzáteszek kétszer ennyit, máris kiválthatom egyhavi, szédülés elleni pirulámat…