Halál helyett élet

Polcz Alaine sokágú életpályájának egyik szakasza a SOTE II. számú Gyermekklinikájához kötődik, ahol a súlyosan beteg, haldokló gyermekek pszichológusa volt. Lelki gondozása azonban nem állt meg a gyerekeknél; kiterjedt a családtagokra is. Ebben az időben a leukémia – a klinika legtöbb lakója e betegségben szenvedett – nagyon súlyos, többnyire halálos betegségnek számított.
El lehet képzelni, hogy a szülők milyen lelkiállapotba kerültek, amikor tisztában lettek azzal, hogy gyermekük menthetetlen. S azt is, milyenben vannak azok, akiknek már meghalt a gyermekük.
Ekkor lépett közbe Alaine: arra igyekezett a halálos beteg vagy már elhunyt gyerekek szüleit rávenni, hogy ne adják fel, vállaljanak új gyereket, higgyék el, van még értelme az életüknek.
Tudta rólam, hogy forgattam már amatőr filmet. Megkérdezte, volna-e kedvem vele közösen egy olyan filmet készíteni, amely ezt a témát járja körbe.
Persze hogy volt, hogyne lett volna!
Feküdt a klinikán korábban egy kislány, akit, bár meglegyintett a halál szele, túlélte a leukémiát. S akinek a szülei, megfogadván az ő tanácsát, még a lányuk betegsége alatt másik gyermeket, egy fiút nemzettek – dupla volt az örömük, amikor ez megszületett, amaz pedig túljutott a krízisen és felgyógyult. A szülőket és az addigra tizenöt éves nagylánnyá cseperedett egykori beteget a kamera előtt egyaránt beszéltettük, s pár mondat erejéig megszólaltattuk akkor már kisiskolás öccsét is.
Hogy a film minél hatásosabb legyen, a vágás során megkevertük a snitteket. A szülők a történet felidézése során, újra átélve az akkori izgalmakat, meggyőzően adták elő lányuk állapotának egyre rosszabbra fordulását, egyre reménytelenebb hangulatukat – a mama még el is sírta magát –, aztán azt, miként sikerült őket Alaine-nek rávennie, hogy vállaljanak másik gyereket. S mikor az „első helyett” született másik gyerek szóba került, bevágtuk az elsőt. Ő látszott, ő beszélt mindennapjairól – úgy tűnhetett, mintha ő lenne az, aki halott nővére helyébe lépett. Egy darabig ebben a tudatban is hagytuk a nézőt.
Aztán hirtelen előkerült a kisfiú, aki szintén magáról meg a szüleiről mesélt; s csak lassan, apránként szüntettük meg a homályt azzal, hogy direkten is szóba került a lány túlélése. Az információknak ilyetén való megkavart tálalása a történetet epikusból drámaivá változtatta. A filmet tudomásom szerint sokáig orvostanhallgatóknak vetítették… aztán eltűnt a szemem elő. Talán most is megvan valahol. A család sorsának felidézésén túl azért is érdekes lenne, ha negyedszázad múltán előkerülne, mert a végén maga Alaine is feltűnik benne: mintegy a gyógyulásba, a túlélésbe vetett hitét dokumentálva, egy beteg, de bizakodóan mosolygó gyerekkel a karjában közeledik a kamera felé.
Könyvei sikerének is ugyanez a titka. Tudott – és mert! – szakmai kérdésekről közérthetően, emberi hangon beszélni, tanácsot adni. Azaz, hiszen életműve hozzáférhető, így talán helyesebb: tud és mer szakmai kérdésekről emberi hangon beszélni, továbbra is tanácsot adva bátorítani minket.