Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Harminc éve vagyok a Szabad Föld olvasója, nagyon szeretem az újságot. Elmondom az én történetemet, elsősorban azért, hogy más is okuljon belőle.
1962-ben, 14 évesen, külön szülői engedéllyel kezdtem dolgozni egy gyárban, hat órában. Amikor felszámolásra került a cég, mennem kellett, de sikerült elhelyezkednem egy áruházban mint eladó. 1976-tól egészen 2004-ig, 28 évet dolgoztam itt. Akkor tulajdonosváltás történt, kínaiak vették át az üzletet, mennem kellett. Közben az évek alatt két képesítést és egy szakmunkás-bizonyítványt szereztem. A munkámat oklevéllel, dicsérettel, Kiváló Eladó elismeréssel jutalmazták, sajnos ezek akkoriban nem jártak pénzjutalommal. Mindig a minimálbérre voltam bejelentve!
Amikor az áruházból 56 évesen mennem kellett, bárhol jelentkeztem, csak rám néztek és azt kérdezték: hány éves tetszik lenni? Munkanélkülivel, álláskereső támogatással valahogy kihúztam az időt, majd 57 évesen kértem az előrehozott öregségi nyugdíjazásomat. Nem részletezem a tortúrát, a lényeg: 43 évi kemény munka után 42 052 forint a nyugdíjam. Ebből csak a rezsim 22 000 forint. Nagyon összetörtem, csupa keserűség voltam és még ma is az vagyok. Az a szerencsém, hogy nem vagyok egyedül, mert nem tudom, hogyan tudnék megélni.
Tudom, hogy sok sorstársam van, az egyszerű asszonyok nem tudtak harcolni az érdekeikért. Talán a következő nemzedéknek már könnyebb lesz. Mi a véleménye erről?
Üdvözlettel:
Annamária

Kedves Annamária!
Igen, magam is úgy érzem, hogy a nőknek ezen a korosztályán nagyon sok teher van. Ők még úgy kezdtek dolgozni, hogy majd egyszer, 55 évesen elmennek egy biztos nyugdíjba, ami nagyon is rájuk fér, különösen az olyan asszonyokra, akik 14 vagy akár 17 évesen álltak munkába. Fájó ízületek, visszeres lábak, reumás kezek és mérhetetlen fáradtság a jussa azoknak a nőknek, akik több mint negyven évet álltak a szövőgép mellett, a pult mögött, vagy ültek a szalag mellett. Ez volt az utolsó év, hogy 57 évesen, csorbítás nélküli nyugdíjjal elmehettek.
Bizonyára nem vigasztalja, hogy sok hasonló megdöbbentő eset van. Ismerek például egy fodrásznőt, aki 62 évesen tud majd nyugdíjba menni, s bár 17 éves kora óta dolgozik, 26 évet tud majd kimutatni, mert annak idején segítő családtagnak volt bejelentve – 30 ezer körül lesz majd a pénze úgy, hogy végigdolgozta az életét.
Elnézem 20-30-40 éves ismerőseimet. Vannak, akik 10-15 éve fizetnek minimálbér után nyugdíjjárulékot, s minden fillérjüket elköltik, pedig vannak köztük magas jövedelműek is. Elégedettek magukkal, hogy ügyesen lavíroznak a tb-szabályok között. Aztán majd meglepődnek, ha lesz egy minimálnyugdíjuk vagy annál alig magasabb. S hiába mondom nekik, hogy gyorsan elszáll a munkával töltött hátralévő 20-30 év, csak mosolyognak.
Persze az ön esete más, hiszen nem önmaga juttatta magát ilyen helyzetbe. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy együtt érzek, és mindezek ellenére kívánok önnek derűt az élethez, s mindenképpen: jó egészséget.
Üdvözlettel: