Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Van egy nagy fájdalmam, kérem, adjon tanácsot. A harmadik unokám öt évvel a nagyok után született. Fekete hajú, ragyogó szemű, mindig érdeklődő, tündéri kisfiú volt. Érdekelte a világ, a virágok, a fák, a jószágok a hátsó udvarban. Ha a távoli városból jött hozzám nyaralni, mindig hozta magával a mesekönyveit. Rengeteget meséltem neki, sokat kirándultunk, fürdőbe, uszodába vittem. Sokat társasjátékoztunk, nagy csatákat vívtunk. Minden unokámat imádom, de ő került hozzám legközelebb. Az évek teltek, én is gyűjtöttem a pénzt a tanulására, mert a család nyögte a nagyobbak taníttatását.
Amikor az én kedvenc unokám 15 éves lett, nagyra nőtt, de meg is változott. Kezén és lábán láncok, hajából taréjt csinál, tiszta feketében jár. De ennél nagyobb baj, hogy semmi, de semmi nem érdekli. Jegyei leromlottak, alig-alig tanul, pedig hogy örültünk, amikor bejutott egy jó hírű középiskolába. Sokat csavarog. Én is leültem vele beszélgetni, de olyan, mintha másik bolygón élne. Utálja az iskolát, mondja, de mi az, ami érdekelne, kérdeztem én. Semmi.
Nagyon sajnálom apját, anyját, nagyon el vannak keseredve. Félek, hogy a fiam szívinfarktust kap. Mindig azt kérdezi: miért, anyu, mondd, miért? De hiába keresem az okot, nem lelem. A nagyok már a diplomához közel járnak. De a kicsivel is mindig éppen úgy törődtünk, foglalkoztunk, sőt, talán még többet. Továbbra is nagyon szeretem őt, de úgy tűnik, neki már nem kell a családi szeretet. Ön mit gondol erről?
Üdvözlettel:
Alföldi Nagyi

Kedves Alföldi Nagyi!
A végén kezdem: dehogyisnem kell neki a szeretet, soha nem volt még ekkora szüksége rá! A kamaszoknak rengeteg bajuk van a világgal, a családdal, de legfőképpen magukkal. Egyik gyerek könnyebben túljut ezen, a másik nehezebben. Az ön unokája a nehezebb, de nem ritka esetek közé tartozik. Valóban, az a kisebbik baj, ahogyan kinéz, sok kamasz keresztülmegy ezen a folyamaton: csak nem úgy festeni, mint a „rendes” fiúk! De túlnyomó többségük kinövi ezt a gyerekbetegséget. A „semmi sem érdekel, mindent utálok” hozzáállás a világhoz ugyancsak tipikus jelenség.
Ha a szülő biztos lehetne abban, hogy egy-két év múlva elmúlik, nem is izgatná magát annyira. Csak éppen addigra a gyerek esetleg már kiutálja magát az iskolából vagy megbukik, s elég korán behatárolódik a jövője. Úgyhogy nem lehet szemet hunyni a változások felett. Először is győződjenek meg arról, hogy a gyerek nem drogozik-e. A teljes passzivitás, a minden iránti érzéketlenség, az érzelemnélküliség gyakran ennek a tünete. Ha igen, akkor szakemberhez kell fordulni. Hosszú és keserves a gyógyítási folyamat, de minél előbb belekezdenek, annál jobb az esély a teljes gyógyulásra.
Ha nem erről van szó, akkor valószínűleg „csak” egy súlyos kamaszválság következett be. Sok család átélte-átéli ezeket az éveket, s később már maguk sem hiszik, hogy sikerült. A felelősség azonban nem az öné, és talán jobb is, ha nem száll be a családi csatákba. Mást nem tehet egy nagymama: továbbra is jó szóval, szeretettel, humorral, finom sütivel próbálhatja visszaszelídíteni az elvadult fiút.

Üdvözlettel: