Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Rosszkedvűen olvastam a karácsonyi lapban megjelent cikkét, amelyben az egyedülálló nőt biztatja szülésre. Meg kell hogy mondjam, kissé csalódtam önben, mert korábbi írásai alapján úgy gondoltam, családcentrikus értékrendje van. Lehet, eldobja levelemet, mégis engedje meg, hogy elmondjam a véleményemet.
Korunkban teljesen szétzilálódnak a családok. Sajnos igaz, hogy a gyerekek egyharmada-fele házasságon kívül születik. Néhány napos ismeretség után összeköltöznek a fiatalok, és úgy élnek, mint a házasok, de cél és felelősségtudat nélkül. Az önnek levelet író nő egyszeri kalandot élt át egy általa alig ismert férfival, és ennek meglett a következménye. Hogyan lehet szülni úgy, hogy nem tudja, milyen géneket örököl bűnben fogant gyermeke? Hogy gyakorlatilag azt sem tudja, ki az apja? És mit fog neki mondani, ha majd felnőttként megkérdezi? Azt, hogy nem tudom, fiam, nem volt időnk bemutatkozni?! Mit fog gondolni ez a gyerek az anyjáról, hogyan tisztelheti ezek után?
Egy gyerek két szülőre van „kitalálva”. Tudom, persze, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egy nőnek egyedül kell helytállnia. De azt nem önként, felelőtlen és meggondolatlan elhatározásból teszi, hanem kényszerből (például meghal vagy elhagyja a férje). Ilyen esetben persze melléállnak a nagyszülők, rokonok. De most nem csodálom Mariann szüleinek elkeseredését, biztosan nem ezt várták a lányuktól. Hanem biztosan azt, hogy ha már nem megy férjhez, legalább a gyámolítójuk lesz öregkorukra. S nem fordítva.
Azt gondolom, hogy egy ilyen nívós lapban nem kellene ennyi engedményt tenni a korszellemnek.
Üdvözlettel:
G. M.

Tisztelt Uram!
Amint látja, nem dobtam el levelét. Ön szerint mit kellett volna válaszolni egy szorongásoktól, kétségektől gyötört kismamának, akinek – legalábbis pillanatnyilag – hátat fordított a családja? Kioktatni, ledorongolni egy harmincas nőt, amiért engedett egy nyári pillanatnak? De ha 18 éves lenne, akkor sem tenném. Mert ha egy tanácstalan olvasónk hozzánk fordul gondjával, akkor ez volna az utolsó, amit megérdemel tőlünk!
Amúgy pedig, ha már „bűnökről” beszélünk, szerintem mérhetetlenül nagyobb bűn elvetetni egy megfogant magzatot, mint szerelmi kalandba bocsátkozni. De én még azt a nőt sem támadnám le, aki arra kényszerül. És egyáltalán, próbáljuk meg nem minősíteni a másik embert, hanem segíteni neki, ha tudunk.
Mariann már eldöntötte, mit akar, és valójában megerősítést várt tőlem. Tényleg biztattam és bátorítottam a kismamát, és tudom, hogy helyt fog állni. Ezért tisztelem is őt. Mert ebben az értékeiben elbizonytalanodott világban egy új élet, egy szeretettel elfogadott anyaság igenis nagy érték!
Üdvözlettel: