Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Eddigi életemben szerencsés voltam. Szerető, vidám légkörű családban nőttem fel, szolid jómódban. A főiskola után a kereskedelemben kezdtem dolgozni, imádom a munkám, s azt hiszem, jól is csinálom. Harmincéves koromra üzletvezető vagyok, 22 ember főnöke. Mára elértem azt, amit ennyi idős koromra célul tűztem magam elé, sőt, tovább is jutottam.
Néhány rövidebb-hosszabb kapcsolat után tavaly nyáron megtaláltam a nagy szerelmet. Barátom igen jóképű, okos, kedves, jó modorú férfi. Bár voltak, akik óvtak tőle, mondván: aki 38 évesen még az anyukájával él, az nem biztos, hogy alkalmas a házasságra, apaságra.  Mostanában sokszor eszembe jutnak ezek a jóslatok. Kedvesem – nevezzük Gyulának – novemberben hozzám költözött, de sajnos lélekben még mindig anyuci kicsi fia. Édesanyja egyedül nevelte fel, és biztosan nagy érdeme van abban, hogy ilyen kedves, rendes fiú lett. Ezért tisztelem, de egyre inkább látom, hogy egyúttal nem is tudja elengedni a fiát. Gyulának minden eddigi kapcsolata elromlott, s ebben szerintem az anyja keze van – aki velem nagyon kedves, már túlzottan is, de érzem, nem őszinte. Jelenleg minden vasárnap hozzá megyünk ebédre, a hét egyik estéjén vacsorára, ezenkívül Gyula mindennap beugrik hozzá, s az anyja naponta legalább kétszer felhívja. Amikor ezt sokallom, ijedten védekezik, rám hagyja, aztán folytatódik minden.
De még ezt is elviselném, ha nem látnám egyre inkább, hogy mindenben rám hagyatkozik. A rengeteg munkám mellett mindent nekem kell intézni, egy villanykörte becsavarása sem megy neki, a legapróbb dologban sem tud dönteni. Soha nem vitatkozik, megszeppenten hallgat, ha valamiért bírálom. Aranyos, kedves, de kezdem magam úgy érezni, mintha én lennék a másik mamája. Van barátnőm, aki meg éppen a párom jó természetéért, szelídségéért irigyel engem. Szeretni szeretem, de nem tudom: ez a férfi kell-e nekem?
Üdvözlettel:
Eszter

Kedves Eszter!
Azt hiszem, lelke mélyén már tudja a választ: nem ez a férfi fogja boldoggá tenni, Gyula nem illik önhöz. Ettől ő még lehet egy értékes, jó ember, s valószínűleg nem tehet róla, hogy édesanyja ennyire magához kötötte. Ez sajnos gyakran előfordul a fiukat egyedül felnevelő, magányos asszonyokkal. Ezek a fiúk sokszor igen szeretetre méltóak, finom modorúak, de érzelmileg infantilisek maradnak. Meg-megpróbálnak kitörni a szeretett-félt anyai zsarnokság alól, de nemigen sikerül. Vagy pedig párjukban is a határozott, erős „felettest” keresik, mint amilyen ön is.
Ám a házasság nem ilyen alapokra épül. Úgyhogy ha ez önnek nem tetszik, tegye meg azt a lépést, amit fontolgat.

Üdvözlettel: