Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Néhány hete egy vasúti kocsiban utaztam egy kirándulásról hazatérő osztállyal.  Mivel a zsivaj miatt sem olvasni, sem szunyókálni nem tudtam, lopva őket figyeltem. Tizenegyedikesek voltak, elhangzott, hogy jövőre érettségiznek. Az kifejezetten tetszett, hogy a fiúk is ápoltak, helyesek voltak, a kislányok meg nagyon csinosak. Ami furcsa volt nekem: külön ültek a fiúk is, meg a lányok is. Én ugyan már harmincegy éve voltam ennyi idős, de már az én időmben is egy kupacban ült a társaság, együtt nevetgéltünk, csevegtünk fiúk-lányok – ugyancsak zajosan. Ha meg, mondjuk, strandra mentünk a barátnőimmel, akkor a szomszédos fiútársaság igyekezett magára vonni a figyelmünket, poénkodással vagy akár bicepszmutogatással. Most meg? Azt láttam, hogy itt csak a lányok nevetgéltek, zsibongtak és viccelődtek, hangosan beszóltak – egyszóval próbálták a fiúk figyelmét felkelteni. Ám azok oda se néztek. Csak ültek, végtelen fáradtsággal elnyúlva, mindegyikük kezében a mobiltelefonja. Amelyik nem beszélt rajta, az az sms-eit böngészte vagy írt valakinek. De vajon kinek? Ki lehetett érdekesebb, mint a szebbnél szebb lányok, akik szemmel láthatóan boldogan vegyültek, társalogtak volna fiú osztálytársaikkal?
Kedves Ágnes! Ne gondolja, hogy egy fejcsóválós mami vagyok, aki a mobilok ellensége!  A mobiltelefon hasznos dolog. De 17 éves korban nem az lenne a természetes, hogy sms-eik helyett inkább egymással foglalkozzon az ifjúság?
Üdvözlettel: Klára

Kedves Klára!
Igazán jót mosolyogtam ezen az ismerős életképen. És azt is látom, hogy ifjúságunkat soha nem látott bensőséges érzelmek fűzik a telefonokhoz. Ez néha odáig vezet, hogy „élet helyett sms-ezés” folyik. Ami a másik témát illeti, örülök, hogy egy középkorú embertől végre nem azt olvasom, hogy a mai fiatalok erkölcsei kibírhatatlanok. Sőt, egyenesen a vegyülést hiányolja…
Komolyabbra fordítva a szót: értem persze, hogy mit mond, s egyet is értek. Megfordult a  világ, gyakran a lányok udvarolnak a fiúknak és nem fordítva. Fiús anyáktól lehet hallani, hogy nyomulnak a leányzók, hogy ők járnak fel a fiúkhoz, telefonokkal, üzenetekkel bombázzák őket. De számtalanszor látni, hogy a kislány fonódik szerelmesen a fiúra, aki azt blazírt unalommal tűri. Talán annyira fontos a lányok számára, hogy elmondhassák, nekik bizony van már barátjuk. Mert ez nagyban emeli a presztízsüket a többi lány előtt. Ezért udvarolnak, hízelegnek, bújnak, s tűrik el a fiúk figyelmetlenségét, unottságát. Aztán persze, amikor felnőnek, már nem ilyen partnerre vágynak, de az általuk „kinevelt” hajdani fiúk sajnos már nem változnak.
Üdvözlettel: