Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Friss nyugdíjas és – hál’istennek – egészséges nagymama vagyok, jól bírom magam. Most a kétéves unokámra vigyázok napközben, mert a lányomnak vissza kellett mennie dolgozni. Városunkban öszszesen két bölcsőde van, ezekbe egy­másfél évvel előbb kellett volna jelentkezni, amit lekéstünk, így Sárikánkat nem vették fel. Elvállaltam, hogy a hátralévő másfél évben, amíg óvodába nem megy, vigyázok az unokámra. Persze nem volt könnyű harminc év után újra babázni, de most már nagyon élvezem.
Ami miatt most billentyűt ragadtam: megdöbbentett, hogy mennyire megváltozott a világ, amióta annak idején a kislányommal jártunk a játszótérre. Nem érzem magam öregnek, jól ismerem a fiatalokat is, hiszen egy főiskolán voltam titkárnő. És nem is képzeltem, hogy a játszótérre járó fiatal anyukáknak olyanoknak kellene lenniük, mint én vagyok, de csak bámulok… Nézem, hogy fújják a füstöt a babakocsi mellett, hogy óraszám hozzá sem szólnak a gyerekükhöz, némán hintáztatnak, szó nélkül rakják fel őket a csúszdára, hogy tízcentis tűsarokban botladoznak a homokban... Jó, legyen ez az ő bajuk. De ahogy nevelik, illetve nem nevelik a kicsinyeiket, hát az már az én unokám baja lesz! Például: az egyik drága elektromos kisautót hoz ki a négyévesnek, aki persze büszkén vezeti fel-alá a fájó szívvel bámuló többiek előtt. A másiknak a kislánya agresszív, nekimegy a többi gyereknek, fellöki a kisebbeket, szétrúgja a homoktortájukat. Az anyuka meg nem mukkan, de ha más védi a sajátját az ő gyerekétől, akkor persze odaugrik: „Ne szóljon rá!” A harmadik hangosan, trágár szavakkal simfeli a férjét a barátnőjének – a gyereke előtt.
Tudom, nem jó általánosítani. De ha minden játszótéren csak két-három ilyen fiatal anya van, akkor az már „országosan” nem kevés, igaz? Milyen gyerekek nőnek fel a kezük alatt? Hogy kellene felkészítenem az unokámat erre a jövőbeli világra?
Üdvözlettel: Márta nagyi

Kedves Márta!
Szándékosan jó hosszan idéztem, mert igen szemléletes látleletet adott a valóságról, ha csak annak kis szeletéről is. Nekem is hasonló tapasztalataim vannak, de látok ugyanakkor okos, kedves fiatal anyákat is. A társadalom soha nem volt egyszínű, egynemű, csak talán kissé szerényebb. Igaz, könnyű akkor szerénynek lenni, amikor mindenki egyformán szegény…
Most más világ van. De mit vár tőlem? Mondjam azt, hogy Ön is nevelje keménynek, önzőnek unokáját? Hogy aki belénk rúg, azt rúgjuk vissza? Nem mondom, mert nem hiszek benne. Egy út van csak: tanítsa meg a gyermeket a fontosnak tartott értékekre. És akkor majd ő is megtalálja a hozzá való társakat, barátokat, ne féljen.
Üdvözlettel: