Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Lassan vége a nyárnak, amely számomra elég rossz szájízt hagyott. Ezért persze még nem írnék, de hogy a tízéves kislányom is csalódott, azt már nehezebb megemésztenem.
Három évvel ezelőtt a férjem elhagyott. Azt mondta, részéről elmúlt a szerelem, viszont megismerkedett egy lánnyal, aki iránt újra érzi. Elég megdöbbentő volt, mert én nem vettem észre, hogy baj lenne. A kislányom sokat sírt, nagyon szerette az apját, nem értette, miért megy el. A gyerek érdekében próbáltuk kulturáltan lebonyolítani a válást. Tamás kéthetenként (mostanában inkább havonta) elviszi Zsófikát. Igaz, hogy a péntek estétől vasárnap délutánig tartó láthatás általában úgy telik, hogy pénteken a gyerek nála vacsorázik, ott alszik. Szombaton ebédre odaviszi a szüleihez, aztán elmegy, és csak vasárnap délelőtt tér vissza. Akkor mindnyájan együtt ebédelnek (Tamás barátnője is), majd négy óra körül hazahozza. Ez azért az én szememben úgy fest, hogy lepasszolja a lányát a nagyszülőknek. Ezt nem is bánom, hiszen Zsófi nagyszülei kedves, rendes emberek, akik imádják az egyszem unokájukat, és ő is nagyon ragaszkodik hozzájuk. Ezt tehát soha nem tettem szóvá.
Az idén nyárra is beosztottuk a nyaralást, ahogy tavaly is tettük. Két hét velem a Balatonon, két hét az apjával (és annak barátnőjével), ebből egy hétre majd valahová elmennek, talán Korfura. Ám a második hét közepén egyszer csak felhív a lányom, hogy a Balaton mellett van, egy táborban. Kiderült, hogy az apja nem vitte el Görögországba, mert Irénke, a barátnője most inkább kettesben akart vele nyaralni. Befizette hát egy méregdrága, elit lovastáborba, és megnyugtatta a lelkiismeretét, hogy jó programot csinált a gyereknek. Azonnal leutaztam érte, de Zsófi végül is jól érezte ott magát, nem akart feljönni, és a hely amúgy kifogástalan volt. Tamás utóbb nem is értette,  mi bajom. Mi a véleménye?
Üdvözlettel: Réka

Kedves Réka!
Ez egy szomorú történet, többek között szól a felelőtlenségről, szeretetlenségről, cinizmusról. Tamás számára a kislányával való nyaralás ezek szerint nem volt több, mint egy megoldandó feladat, egy kötelesség, amit le kell tudni. A felelőtlensége abban áll, hogy úgy elküldte egy idegen helyre tízéves gyerekét, hogy az édesanya nem is tudta, hol van. Mégsem mondom azt, hogy tiltsa el a kislánytól, ezt amúgy sem lehetne. Hagyja az érzelmeket, kezelje logisztikai kérdésként a láthatást: mindig pontosan tudjon róla, hol és kivel van Zsófi. Úgy sejtem,  ritkulni fognak a találkozások, majd lassacskán elhal az amúgy is lanyha apai érdeklődés. Ha ez bekövetkezik, Önnek nagyon kell figyelnie Zsófira, aki akkor igazán vigasztalásra szorul majd.
Üdvözlettel: