Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Elmondanám önnek, miről morfondírozok már hónapok óta, talán könnyebb egy idegennel megvitatnom. 28 éves lány vagyok, és boldog párkapcsolatban élek másfél éve, jövő tavaszra tervezzük az esküvőt. Balázsnak csodálatos, nagy családja van. Szülők, négy testvér és azok családjai, a városunkhoz közel laknak, egy faluban, csak pár lépésre egymástól, de mindig mindenki ott nyüzsög a szülői házban. Leendő anyósom igazi családanya, aki irányítja mindnyájukat, úgy 15 embert. Vidám, melegszívű, nagyszerű aszszony, fantasztikusan főz, nagyokat lehet vele beszélgetni, mindig jó a hangulat náluk. Balázs a legkisebb gyerek, a többiek már rég családosak. Nagy szeretettel fogadtak, és engem is elragadott az a hangos, vidám, pezsgő élet, amibe belecsöppentem. Én egyetlen gyerek vagyok, soha nem tapasztaltam korábban, milyen remek dolog egy nagy és összetartó család. Anyósom napok múltán úgy bánt már velem, mint a saját gyerekével.
Jó is ez így. Csak éppen azon veszem észre magam, hogy felszippant ez a nagy család! Már minden el van rendezve: mienk lesz a felső szint, ahol három szoba van, igaz, a konyha lent van, de hát anyósom úgyis főz, ennél kényelmesebb mi lehetne? A vőlegényem boldog volt, hogy a családja így befogadott, meg azért is, hogy visszatérhet a jó kis fészekmelegbe. De nekem ez egyszerre sok is meg kevés is. Önálló, saját otthont szeretnék és egy kicsit több magánéletet kettőnknek. Elkezdtem pedzegetni ezt Balázsnak, aki nemigen érti, de hajlandó megtenni a kedvemért. A fő gondom az, hogy mit mondjak az édesanyjának, akit nagyon szeretek?
Üdvözlettel: Mónika

Kedves Mónika!
Amikor megházasodunk, akkor soha nem csupán a párunkat kapjuk, hanem minden esetben a családját is. Azt gondolom, hogy szerencsés, amiért kedves, jó emberek közé került, akik tárt karokkal, szeretettel fogadják. Higgye el, korunkban ez igen nagy érték. Ugyanakkor tökéletesen jogos, hogy saját otthont, saját háztartást, sőt saját kis családot szeretne. A magyar falvakban sok-sok hatalmas ház üresen tátongó felső szintje emlékezteti arra a szülőket, hogy egy dolog, amit ők elterveztek, és más dolog, ami valóban bekövetkezett. Nem értik, hogy a fiatalok miért akarnak elmenni, önállósodni. De ahogy leírta leendő anyósát, valószínűleg meg fogja érteni, még ha el is szomorítja. Mindenképpen azt javaslom, hogy ne ön fogalmazza meg ezt az igényüket, hanem a fiuk. És persze ő se úgy, hogy „Mónika nem akar itt lakni”. Ha letelepednek valahol a városban, akkor is sokszor menjenek ki hozzájuk, vegyenek részt a nagy család életében, de aztán mindig menjenek haza. A saját kis otthonukba.
Üdvözlettel: