Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Többször olvastam – az ön tollából is –, hogy a változás korába érő nők természete néha megváltozik, és több megértést, türelmet kellene tanúsítani irántuk e nehéz időszakban. Az én anyámnak sajnos igen rossz a természete, de mindig is az volt. Örökké elégedetlen, senki nem tud a kedvére tenni, morog, csapkod, veszekszik. Mi, a lányai már nem lakunk otthon, de így is megkeseríti mindnyájunk életét. Ugyanakkor a rossz természete mellett mást nem lehet felróni neki, csodás háziaszszony, olyan tiszta, hogy a padlójáról enni lehet, remekül főz, szép a kertje, beosztó, és általában, ha nagy baj van, mindig lehet rá számítani, például kiváló betegápoló. Tulajdonképpen valamennyire szeretem is, főleg, ha távol vagyok tőle. Igaz, két nap után már boldogan – és nem tagadom, sütivel, gyümölccsel felpakolva – csukom be magam mögött a házunk kapuját. De ezért még nem írnék, már beletörődtünk, hogy anyánk szörnyen házsártos.
A nagyobb baj, hogy tüntetően utálja a vejeit. Én kilenc éve vagyok férjnél, húgom négy éve. András, az én férjem sikeres vállalkozó, szép házunk van, jómódban, szeretetben élünk, én otthon is maradhattam a gyerekekkel. Húgom férje általános iskolai tanár, ővele is minden rendben van. Mindkettőnk házassága jól sikerült. De anyám engesztelhetetlenül utálja őket, fogalmunk sincs, hogy miért. Andrist „újgazdag bunkónak” nevezi a háta mögött, Tomit meg „szerencsétlen málészájúnak”. A férjem szerencsére fütyül rá, mit mond az anyám. sógorom azonban már torkig van, és egyáltalán nem akar hozzájuk menni. Hogy lehetne megfékezni anyu rosszindulatát?
Üdvözlettel: Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!
Valóban, vannak ilyen „gyárilag” rossz természetű emberek. Magam is ismerek nőket, akik azt hiszik, ha tiszta a lakás, friss a vacsora, már eleget tettek a családjukért. Pedig egy asszony, feleség, anya a családtagok közérzetéért is felelős. Sokkal többet tesz értük, ha netán fut is a lakás, de szerettei vidámak, jól érzik magukat az otthon melegében. De anyukája nem így véli. Bár  magukhoz ragaszkodik, megengedi magának, hogy kimutassa vejei iránti ellenszenvét. Mert elbizakodottan úgy gondolja, joga van ehhez, még ha akár lányai házassága is bánná.
Nehéz tanácsot adni. Mert ez a mérgezett légkör nagyon rossz, és a sok feszültség előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Mit lehet tenni? Nem szakíthatják meg vele a kapcsolatot, hiszen a szülő-gyermek szakítás rettenetes lépés. De menjenek ritkábban, és ne adjon alkalmat anyjának arra, hogy a férjét szidja. Ha egyszer rákérdezne az okára, tömören és határozottan mondja meg neki: nem tűri tovább, hogy a férjét ócsárolja. Lehet, hogy  meg fog lepődni, és netán gondolkodóba esik.
Üdvözlettel:
 Ujlaki Ágnes