Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Hetek óta vitázunk a férjemmel, meg kell mondanom, hogy házasságunk tizenkét éve alatt még soha nem húzódott így el köztünk nézeteltérés. Vitánk tárgya tízéves kisfiunk, mindkettőnk szeme fénye. Zoli most végzi a negyedik osztályt a közeli kisváros – szerintem kiváló – általános iskolájában. Nagyon jól tanul, korosztályos megyei versenyt nyert matematikából, sokat olvas. Nyelvtehetsége is kiemelkedő, remekül megy az angol, már egy éve levelezik egy japán és egy holland gyerekkel. Egyszóval az adottságai és a motiváltsága alkalmassá teszik arra, hogy nyolcosztályos gimnáziumba menjen. Fel is vették jövő tanévtől kezdődően egy híres, egyházi iskolába. Ami azzal jár, hogy kollégiumban kellene laknia, és úgy tudom, csak kéthetenként jöhetne haza.
És itt van a nagy gondom. A férjem azt mondja, ha már ilyen tehetséges, okos gyereket adott nekünk az ég, kötelességünk számára minden lehetőséget biztosítani. És ha mi annak idején kiköltöztünk egy ipari városból a hegyek közé, természet közelbe, akkor számolnunk kell azzal, hogy a gyerekeink csak tőlünk távol tudnak tovább tanulni. Azt is mondja, hogy az angol gyerekek adott esetben már nyolcéves koruktól kollégiumban tanulnak. Én viszont tudom, hogy bármilyen okos is Zolika, azért mégiscsak egy kisfiú, aki nagyon anyás, nincs szívem „kilökni” a nagyvilágba. Meg aztán olyan sok rémtörténetet hallani arról, hogy a kollégiumokban miként bánnak a kicsikkel… Mi a véleménye?
Üdvözlettel: Mariann

Kedves Mariann!
Mindenképpen elismerés illeti férjét is meg önt is, hogy ilyen komolyan veszik kisfiuk jövőjét. Nem szívesen döntőbíróskodom házastársi vitában, különösen nem akkor, ha mindkét felet jó szándék és felelősségérzet vezeti. Úgyhogy csak azt mondhatom el, mit tennék én hasonló esetben. Nos, én sem engedném el a tízéves kisfiamat kollégiumba. Bár azt remélném, hogy a nagy hírű, régi, egyházi intézményben bizonyára vigyáznak a gyerekekre, meg hogy talán a kollégiumi „szívatások” sem burjánzanak ott. De mégis, szerintem egy tízéves kisgyereknek az anyja mellett a helye. Különösen mai, eldurvult világunkban.
Ami az angol gyerekeket illeti: az egy más kultúra, ott hagyománya van a korai kollégiumi életnek. (Más kérdés, hogy irodalmi művek tucatjaiból tudjuk, azért az nem egy kellemes világ…) Ha Zolika az én kisfiam lenne, továbbra is tartanám a kisvárosi kiváló általánosban, ahol jól érzi magát. Mint eddig is, továbbra is biztosítanám neki mindazt a többletet, amivel látóköre még bővülhet. Aztán, tizennégy éves korában már beíratnám egy erős, jó gimnáziumba, és ha nincs a közelükben ilyen, akkor akár egy távolabbiba is, még ha kollégiumi bentlakás is az ára.
Üdvözlettel: