Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Negyvenhét éves özvegyasszony vagyok, két felnőtt lányom van, még otthon laknak velem. Boldog házasságban éltem 25 évig a férjemmel, egészen a két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Előtte másfél évig volt súlyos, ágyban fekvő szívbeteg, szeretettel ápoltam, nem éreztem semmi fáradozást áldozatnak. Diákszerelem volt a miénk, már a középiskolában kezdődött, s magától értetődött, hogy összeházasodtunk. Egyikünknek sem volt előtte sem, közben sem senki más. Bár tudtuk, hogy meg fog halni, mégis a gyerekeknek is, nekem is szörnyű megrázkódtatás volt, amikor bekövetkezett. Hónapokig csak sírtam.
Aztán kezdtem megnyugodni. Talán fél éve, hogy újra régi önmagam vagyok. Ezt a kívülállók mondják, a kollégák, az ismerősök. Azonban a lányaim gyanakodva figyelnek. Imádták az apjukat, noha az ifjúság életereje hamar legyőzte a bánatot. Nálam tovább tartott, de most úgy érzem, nehezményezik, hogy én is túljutottam a gyászoláson. Mivel eléggé lefogytam a korábbi önmagamhoz képest, új ruhákat kellett vennem, s akkor már divatosakat, csinosakat vettem. Ha beülök a barátnőimmel valahová, ha elmegyek színházba a kolléganőmmel, de ha csak dudorászok főzés közben, biztosan beszólnak valamit, amitől elromlik a kedvem. Ők lehetnek vidámak, de én nem. Mindenki dicsér, hogy újra csinos vagyok, csak ők fanyalognak. Nem szeretnek már, mert én életben vagyok? Pedig csak értük élek, férfira gondolni sem tudok. No, nem is mernék, mert még azt is lesik, hogy a postással nem váltok-e több szót a kelleténél...
Üdvözlettel: Márta

Kedves Márta!
Senki sem kívánhatja, hogy temesse magát a férje mellé. Azok alapján, amit szeretetteljes kapcsolatukról írt, biztos vagyok benne, hogy ő sem akarná ezt. Nemigen szoktam azt tanácsolni, hogy egy anya ne törődjön a gyerekei véleményével, de most mégis ilyesmit mondanék. Ők a fiatalság önzésével nem tudnak, nem akarnak az édesanyjuk helyzetébe belegondolni. De azért ebben lehet egy olyan tudat alatti szorongás is, hogy nem akarják elveszíteni a másik szülőjüket is. Anyjuk maradjon meg nekik, ne legyen saját élete, ő már csak anyuka legyen és nem nő.
Ennek ellenére úgy gondolom, ne idomuljon ehhez az elváráshoz. Ne csak értük éljen, hanem önmagáért is. Ha nem érzi még szükségét új kapcsolatnak, az nem baj. Meglehet, közel már az idő, hogy találkozik valakivel. Ha nem most, hát jövőre vagy két év múlva. Addigra a lányok is lehiggadnak, érettebben gondolkodnak. Mindnyájukban tudatosul, hogy a halottainkra szeretettel kell emlékezni, de el kell őket engedni. Nagy közhely, de igaz: az élet megy tovább. Úgyhogy, kedves Márta, csak szépen, nyugodtan.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes