Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Azért fordulok önhöz, mert – remélem, nem haragszik meg, de ön szokott a kis unokájáról is írni – úgy gondolom, körülbelül egyidős lehet édesanyámmal. Tehát: nagyot csalódtam anyámban, aki elég rossz nagymama. Vagyis inkább semmilyen... Pedig anyának kedves és gondoskodó volt. Egyetlen gyerek vagyok, mindent megkaptam. Mindig úgy éreztem, nagyon szeretnek. Mégis, ahogy férjhez mentem, mintha megkönnyebbültek volna, hogy letették a gondomat. Elkezdtek maguknak élni. Persze, hogy joguk van ehhez. De azóta, három éve, mintha nem is érdekelnénk őket.
Egyéves kisfiam minden nagyszülő szeme fénye lehetne. A férjem szüleinek ezt is jelenti. De az én szüleim elég visszafogottak. Apu még csak-csak, de anyám szinte közömbös. Látom ismerős kismamáknál, hogy milyenek az anyai nagymamák. Olyan lelkesek, hogy néha már sok is. Ehhez képest anyu hetenként egyszer egy órára eljön, hoz valami apróságot Petinek, játszik vele, mesél neki, velem vált néhány szót, aztán ellibeg. Kedves, de amikor igazán szükségem volna rá, nincs. Egyszer-kétszer próbáltam megkérni, vigyázzon néhány órát az unokájára, de mindig talált kifogást. Igaz, dolgozik még, de más nagymamák is dolgoznak, mégis tudnak törődni a családjukkal. Úgy viselkedik, mint aki azt gondolja: magadnak szültél, lányom, felnőtt vagy, oldd meg.
Üdvözlettel: Veronika

Kedves Veronika!
Mostanában több hasonló tartalmú levelet is kaptam, úgy látszik, nem is fehér holló az ilyen típusú nagymama. Aki még a hatvanon jócskán innen van, aktívan dolgozik, esetenként fiatalos, csinos nő, aki nem tud mit kezdeni az új szerepkörrel. Valóban letette már magáról felnőtté vált gyereke gondját (bár a legtöbb szülő ezt addig hordozza, amíg csak él), és úgy képzelte, most már szabadon, felelősség nélkül élhet, ha szerencsés, még pár jó év áll előtte. És akkor „keresztülhúzzák a számítását”: mehet pelenkázni, bébiszitterkedni! Kelletlenül vagy egyáltalán nem teszi, mert nem hagyja magát kizökkenteni nyugodt életéből. És persze abszolút joga van ehhez.
Csak éppen nem veszi számításba, hogy mi marad ki az életéből. Az unokákkal való szoros, meleg kapcsolat kicsi korban alapozható meg. Ha ez nem alakul ki, sokkal, de sokkal szegényebb lesz, és később nagyon is bánni fogja. Tehát, kedves Veronika, fogja úgy fel, hogy nem ön az igazi vesztes, hanem anyukája. Mégis azt mondom, ne írja őt még le mint nagymamát. Próbálja Petihez édesgetni, először kellemes, kedves programmal, eleinte ne is kérjen tőle semmit. Ez az a babakor, amikor a kicsik már kommunikálnak, okosodnak, ilyenkor szokták a nagypapákat is levenni a lábukról. Meg talán a vonakodó nagymamákat is.