Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Pár nappal szilveszter előtt írom e sorokat, mert kikívánkozik belőlem, ami már évek óta nagyon idegesít. Ez a petárdázás. Valósággal lelki betege vagyok, annyira utálom. Miért vannak ilyen emberek, akiknek az a hobbijuk, hogy a gyanútlan embereket és háziállatokat halálra rémítsék? És az a legdühítőbb, hogy már nemcsak szilveszter éjszakáján durrognak a petárdák, hanem az év minden napja alkalmas rá. Már októberben elkezdődik, legalábbis a mi városunkban. Év vége felé már utálok kimenni az utcára, mert nem tudhatom, mikor robban fel mögöttem egy ilyen gonosz játék.
Bár nem függ össze szorosan a témával, de azért megjegyzem: ha nem lennék magányos, talán nem törődnék az ilyesmivel. Hiszen akkor lenne, akinek kipanaszkodhatnám vagy kimérgelődhetném magamat. De hát jó társat találni nehezebb, mint megmászni a Csomolungmát... Így hát, ha nem haragszik, önnek mondtam el, mi bánt. Vagy túl érzékeny vagyok?
Üdvözlettel: Gábor

Kedves Gábor!
Hát igen, valószínűleg túl érzékeny. Én is haragszom a petárdázásra, mint mindenre, ami másokat ijesztget, de kicsit túlreagálja a dolgot. Pedig a levele másik felében nagyon is jól ismeri fel az összefüggést. Mert valóban van összefüggés, nem is kicsi. Persze, hogy a magány a fő probléma. Nem is gondolná, menynyi hasonló panasszal találkozom. Egyik levélíróm a depressziójára, másik a besavanyodott barátnőre, harmadik a rosszindulatú emberekre, negyedik a szeretetlen kollégákra panaszkodik. És mindegyik téma mögött ott komorlik a magány.
Talán el sem hiszi, számos olyan embert ismerek, aki jól elvan egyedül. Mert alkot valamit, vagy van valami olyan hobbija, ami igazán leköti, vagy egyszerűen elég neki a saját társasága. Ez alkati dolog is. Már nem emlékszem, kié a következő frappáns mondás: „Magány ellen a legjobb orvosság, ha valaki szeret egyedül lenni.” Tudom, ez nem vigasz annak, aki viszont tényleg szenved a magánytól. Ünnepek előtt azt tanácsoltam egy depressziós levélírómnak, keresse meg azokat, akik még nála is rosszabb helyzetben vannak, mert öregek, betegek, nyomorognak. De ez nem csak a karácsonyra vonatkozik, természetesen. Ha másoknak próbálunk segíteni, akár csak annyival, hogy meghallgatjuk őket, már nem jut idő a saját bajainkon rágódni. Ha pedig valakinek értelmes, jó munkája van, azt becsülje meg és találjon benne élvezetet. Célt adhat az is, ha valamit tanul az ember.
Nem tudom, hány éves, de írásából úgy veszem ki, fiatal. A társkeresést nem kellene feladnia. Vannak, akiknek az a sorsuk, hogy társtalanul éljék le az életüket – de ebbe még nem kellene belenyugodnia.
Üdvözlettel: