Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Nemsokára harmincéves leszek, az életem rendben van, jól élek a férjemmel, első kisbabánkat várjuk nyárra. Kislányomat nem luxusba, de megfelelő körülmények közé várjuk. Igazából semmi panaszom nem lehet, mégis elszomorít mostanában valami. Mivel közeleg a szülés ideje, már nem dolgozom, de a babaholmikat még csak ezután fogjuk megvásárolni. Évek pörgése, rohanása után hirtelen rengeteg lett a szabadidőm, sokat töprengek, mélázom a régi családi dolgokon.
És ahogy fel-felidézem a gyerekkoromat, most rádöbbentem, hogy az öcsémet jobban szerették, mint engem! Igazságosak voltak velünk, mindig is egyformán kaptunk mindenből, de most visszagondolva, úgy látom, mégis az öcsém volt a kedvenc. Amúgy a testvérem nagyon aranyos kisgyerek volt, és ma is rendes ember.
Múltkor anyunak megemlítettem ezt a fájdalmamat. Először megdöbbent, aztán legyintett: jaj, kislányom, a hormonok... Szóval lerázott. Ez sem esett jól. A férjemnek nem is beszélek erről, mert ő egy olyan gyakorlatias, igazi műszaki, akinek minden, ami nem kézzelfogható, csak nyavalygás. Vagy igaza van, és tényleg csak nyavalygok?
Nóra

Kedves Nóra!
Semmi sem nyavalygás, ami bánatot okoz. Viszont hajlanék az édesanyja véleménye felé. Hát igen, a hormonok... Így is összefoglalható az a különös lelkiállapot, ami főleg az első gyermek várásával jár. Hiszen hatalmas dolog készülődik, ami első ízben történik meg egy nővel. Egyszerre boldog és szorongó a leendő anya, siettetné is, meg néha késleltetné is a nagy pillanatot. A másállapot nem csak abban nyilvánul meg, hogy az ember ecetes uborkát kíván, hanem abban is, hogy olykor ok nélkül sírdogál, megsértődik, búsong. És elveszti érdeklődését a külvilág iránt, magával foglalkozik, befelé fordul. Fogadja el, hogy ez természetes dolog.
Ami pedig az egyik leggyakoribb levéltémámat illeti – mármint hogy a szülők nem egyformán szeretik gyerekeiket –, nem lehet tagadni, van ilyen. Ez örök seb marad a mellőzött gyerek szívében. De neki is túl kell magát tennie rajta, és saját családjában arra törekednie, hogy ne alakuljon ki hasonló helyzet. De az ön esetében, kedves Nóra, egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy megalapozott a mellőzöttség érzése. Ugyanis, ha így lett volna, akkor nem harmincévesen döbben rá, hanem végigkísérte volna gyermekkorát ez a hiányérzet. Ön most túlérzékeny, de hát ugye, dolgoznak a hormonok. Hagyja a múltat, most aztán igazán a jövő az érdekes! Javaslom, kezdje a boltokat járni, rendezzék be végre a babaszobát, vegyen szép kis babacuccokat. Saját fészkét alakítsa, saját fiókájának.
Üdvözlettel: