Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Egészen a közelmúltig nagyon boldog anyának mondhattam magamat, de mostanában ijedt és tanácstalan vagyok. Ákos fiamat egyéves korában fogadtuk örökbe több vetélésem és két halvaszülés után. Csodás baba volt, majd aranyos kisfiú, sőt még a kamaszkort is átvészeltük minden probléma nélkül. Türelmesek voltunk a kezdeti diszlexiás zavarok idején, és kitartó munkával túljutottunk a bajokon. Ma már egyetemista, két nyelvvizsgája van, bejárta Európát, egyszóval igazán csak büszkék lehetünk rá. Úgy érzem, vér szerinti gyermeknek sem lehet törődésben, szeretetben többet adni, mint Ákos kapott, de minden pillanat megérte. Szoros szülő-gyermeki viszony alakult ki köztünk, és meg voltam győződve róla, hogy nincs titka előttünk.
De néhány héttel ezelőtt egy levelet kézbesített a posta, amelyen nem volt feladó. Fiam ösztöndíjjal Bolognában volt, és telefonon azt mondta, bontsam fel. A levélből kiderült, hogy valamiképpen megtalálta a vér szerinti rokonait. Későbbi beszélgetéseink során Ákos bevallotta, hogy egy ideje foglalkoztatta már, vajon milyen szülőktől származik és kutatott utánuk. De csak ennyi, és eszében sincs felvenni velük a kapcsolatot. Alkoholista, link emberek, személyesen már nem is kíváncsi rájuk.
Mi nagyon korán elmondtuk neki az igazságot, mindig a korának megfelelő szinten. Nem is volt ebből soha gond. Vagy csak látszólag, és megtartotta magának a kétségeit? Most kezdett vágyódni a vér szerinti szülei után? De hát most már azt is tudja, kifélék, mifélék. És ha most sem őszinte, és mégis érzi a „vér szavát”?
Üdvözlettel: Gabriella

Kedves Gabriella!
Megértem aggodalmait, de biztosra veszem, hogy nincs mitől félnie. Önök nagyszerű munkát végeztek, Ákos leküzdötte minden hátrányát, és okos fiatalemberré serdült. A „vér szavában” nemigen hiszek, különösen abban nem, hogy húszévi szeretetteljes szülő-gyermek kapcsolatot meg tudjon gyengíteni. De teljesen természetes, hogy kíváncsi a biológiai szüleire is. Mindenkinek ismernie kell a gyökereit. És minden bizonnyal csak azért titkolta nyomozását, mert nem akarta önöket megbántani. Bár úgy látszik, ez mégsem sikerült, hiszen különösen az anyukája, mármint ön, nagyon szívére vette a dolgot. Azt javaslom, nem kell ezt túlragozni, de ha Ákos szóba hozza, nyugodtan beszéljék át, keresztbe-kasul, minden mozzanatában a témát. Annyit és annyiszor beszéljenek róla, amennyit és amikor ő akarja és ő kezdeményezi. De lehet, hogy már nem is kerül erre sor. A fiúnak mindent tudnia kellett – meglehet, már évek óta furdalta, de csak most tudott elindulni. És most már meg fog nyugodni. Továbbra is sok örömük lesz benne.
Üdvözlettel: