Történet az élni akarásról

A Rákóczifalván született Berci számára gyermekkorában az volt az álmok netovábbja, hogy ha felnő, mérnök lesz belőle. A kis faluban az évszakok diktálta menetrend szerint zajlott az élet: a fiú a nyári szünetben kukoricát kapált, barackot meg cseresznyét szüretelt, dinnyét szedett, etette a háziállatokat.
– Sokszor gondolkodtam azon, vajon mi értelme ennek az egésznek: egy falu szélén aprítom a fát, mert közeleg a tél és fűteni szeretnénk? Ennyi lenne az élet értelme? Erre szánom az időmet és energiámat? Nincs valami magasztosabb cél? Ösztönösen szerettem volna kitörni a környezetemből – idézi fel gyermekkori tépelődéseit. – Egyrészt kötelességemnek éreztem, hogy legyen gyújtós, le legyen vágva a fű, ősszel fel legyen ásva a föld. Másrészt ott volt a lehetőség: ha jól tanulok és szorgalmas vagyok, akkor egyszer talán én is többet tehetek az emberiségért.

És Berci szorgalmas volt, kitűnő jegyekkel végezte el az általános iskolát, később a gimnáziumot. Egyenes útja vezetett a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára. Tudta, hogy nehéz évekre számíthat, hiszen sokan az övénél jóval erősebb gimnáziumokból érkezve is kihullnak a híresen nehéz mérnöki karokról.
„Már egyetemista koromban volt bennem egy olyan érzés, hogy sohasem tudhatom, milyen tragédia vár még rám. Ekkoriban kezdtem el hobbi szinten űzni a hosszútávfutást. Mintha csak tudtam volna, hogy készülnöm kell valami vagy valaki ellen. Később kiderült: ez a valaki én magam voltam. Saját magam gyengeségeit kellett legyőznöm a futás segítségével” – írja önéletrajzi könyvében.
A második évet kezdte az egyetemen, amikor mint derült égből a villámcsapás, jött a rosszindulatú daganatról szóló diagnózis: jobb oldali hererák.
– Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy hiába figyelmeztettek a tünetek – a hasi kisugárzó fájdalom, a kitapintható csomó, a rosszullétek, a gyengeség –, nem fordultam idejében orvoshoz. Az interneten kutakodva pontosan tudtam, hogy mi lesz a diagnózis, mégis halogattam. Huszonévesen nem könnyű ezt feldolgozni, hiszen még előttem az élet, az egyetem, a családalapítás, ezért is dugtam homokba a fejem – vallotta be Berci. – Nem szerettem volna megszakítani a tanulmányaimat, be akartam fejezni a második félévemet. Azt gondoltam, egy műtéttel megúszhatom a betegséget. Úgyis jön a nyár, gyorsan átesek rajta, és szeptemberben már mehetek vissza tanulni.
Mint utólag kiderült, a gondolatmenetével csak az volt a probléma, hogy időközben a daganat szétterjedt a nyirokrendszeren keresztül, áttétek képződtek a szervezetében. Az orvos egy CT-vizsgálat után közölte az „ítéletet”: haladéktalanul bele kell vágnia a kemoterápiába.
– Megsemmisítő érzés volt ezt hallani. Mintha rémálomba csöppentem volna. Először nem is akartam vállalni a terápiát.
A kezelőorvosa azonban szembesítette a szigorú ténnyel: ha elutasítja a kezelést, akkor biztos, hogy nem tudja majd átvenni azt a nagyon vágyott diplomát. Egy éven belül meghalhat. Berci könnyek között írta alá a beleegyező nyilatkozatot, bízva a terápia sikerében. 
Bonyolította a helyzetet, hogy kezdődött az őszi zárthelyi dolgozatok időszaka. Fejébe vette, hogy helytáll az egyetemen, történjen bármi. A kórteremben tanulószobát rendezett be, a Kékgolyó utcai Országos Onkológiai Intézetből saját felelősségére ingázott fél éven át az előadásokra, a számonkérésekre úgy készült fel, hogy közben az infúzión keresztül csöpögött belé a kemoterápiás gyógyszer. – Nem volt kellemes úgy végigülni a négyórás laborgyakorlatot, hogy közben többször is hányingerem támadt. A zárthelyi dolgozatok szerencsére csak másfél órásak voltak, így két hányinger-csillapítóval biztosra mehettem – emlékszik vissza az embert próbáló időszakra.
Ahogy meséli, a haja elvesztésnek élménye is meghatározó volt számára. Amikor először tapasztalta, hogy vészesen hullik, betért az első fodrászüzletbe, hogy borotválják le az egészet nullás géppel. A fodrászfiú először nem is értette, miért akar megszabadulni az akkor még látszólag rendben lévő frizurájától. „Fogadásból?” – kérdezte. „Igen, fogadtam, a Halállal és ő nyert”. De már akkor tudta, hogy a halál csak a csatát nyerte meg, a háborút ő fogja…
Berci nagyon hitt az orvostudományban, mindent az utasítások szerint végzett. Kitartásának, küzdeni tudásának meglett az eredménye. Élete legjobb hírét kapta, amikor orvosai közölték vele: példaértékű a gyógyulása. A nehézségek ellenére is sikerült valamennyi egyetemi kurzusát teljesítenie, négyes és ötös jegyekkel abszolválta a vizsgákat.
A kezelés megkezdése után napra pontosan három évvel később pedig már maratont futott. Nem igazán a sportteljesítmény miatt állt rajthoz – magyarázza –, lelki jelentősége volt annak a futásnak.

– A mozgás öröme magát az életet jelentette nekem, és jelenti a mai napig. Segít feldolgozni a történteket. Csatlakoztam a BEAC futóközösségéhez, ahol barátokra, támogató közegre találtam. Azóta is igyekszem – önmagamhoz képest – még magasabb szinten űzni a hosszútávfutást. Egyetlen cél vezérel: megőrizni a kitartásomat, sőt megnézni, hol a határ és átlépni azt. A betegségnek köszönhetően másként tekintek most a világra. Értékelem az időt, meg azt, hogy itt lehetünk, sportolhatunk, egészségesek vagyunk. Minden óra, minden perc számít. Már-már hálás vagyok mindazért, ami velem történt. Az élet más területein is rengeteget köszönhetek a betegségemnek: a tanulmányaimban és a munkámban is olyan életcélt találtam, amellyel másokon is segíthetek.
A kemoterápiás kezelések hatására ugyanis kialakult Bercinél az úgynevezett Raynaud-szindróma. A betegség velejárója, hogy romlik a perifériás keringés, például a végtagok ereiben, ami azt jelenti, hogy az ujjak már szobahőmérsékleten is elkezdenek lilulni, kihűlni, majd nagyon erős fájdalmat okozva tér vissza az erekbe a keringés. A szindróma világszerte több millió embert érint, valakinél autoimmun folyamat, másnál hormonális változások miatt alakul ki, meg egyéb olyan okok miatt, ami még talány az orvostudomány számára. Az orvosbiológiai mérnökként továbbtanuló fiatalember elhatározta, hogy ő maga fog megoldást találni a problémájára. Már el is készült a prototípusa annak a szenzorokkal felszerelt, fűthető kesztyűnek, amely mesterséges intelligenciával előre jelzi a perifériás összehúzódást. Ha idejében be tud avatkozni, akkor képes megakadályozni magát a jelenséget, ami egyébként hosszú távon az ujjak fekélyesedését okozhatja, sőt akár azok amputációjához is vezethet.
Bercinek mindeközben arra is volt energiája, hogy megírja önéletrajzi könyvét Futni, hinni, élni címmel. Nem másról szól a kötet, mint az élni akarásról.
– Ha már csak egy embernek sikerült megadni a szikrát a leírtakkal, akkor úgy érzem, megérte küzdenem ezekben a kilátástalan helyzetekben. A gyógyulásom óta másként tekintek az egészségemre és az életre: hálát adok érte minden nap. Annyira szép az élet, annyira szeretek élni. Százhúsz évig nem szeretnék meghalni, az biztos. A gyógyulásom óta teljes szívemből hiszek az emberi akarat határt nem ismerő voltában, az élni akarás ösztönének legyőzhetetlenségében, a kitartás, szenvedély, kíváncsiság, szeretet erejében. Abban, hogy csak úgy maradhatunk testileg egészségesek, ha a lelkünk is egészséges. Abban, hogy addig kell keresni az utunkat az életben, amíg rá nem találunk. Abban, hogy az élet olykor-olykor a legnagyobb szenvedéseken keresztül tanít minket. A kérdés csak az, hogyan fogjuk fel ezeket a fájdalmas eseményeket: tragédiaként, csapásként – vagy áldásként?