Az a fránya marhacsont!

Minden egy hatalmas marhacsonttal kezdődött, abba tört bele édesapám bal felső kettes foga. A húsos csont ugyanis olyan forró volt, hogy a kezével reflexszerűen elengedte, de hogy a hatalmas cubák a földre ne essen, a fogával tartotta meg. Akkor hallotta, hogy valami reccsen. Azonnal megtörtént a baj, igaz, szerencséje volt, mert csak meglazult a gyökere. Hetek múlva, úgy tűnt, visszaszilárdult a fog, ám akkor meg a palócleves következett, amelybe a horgász cimborák egy vén juhot főztek. A porcrágás végképp feladta a bal kettesnek a kenetet. A fogorvosnak ki kellett vésnie a gyökeret, ugyanis amikor ki akarta húzni a haszontalanná vált, egyébként makkegészséges fogat, az bizony beletört a fogóba. Így történt, hogy lassan három hónapja, az unokák nagy mulatságára, Papónak egy lyuk van a foga helyén. Persze a doktor felsorolt vagy három verziót a helyettesítésére, amit egyelőre még emészteni kell, de legalább édesapámnak már nem rozmár- vagy fafogakat ajánlottak, mint ahogy tették azt a szakemberek kétszáz évvel ezelőtt. 

A készített fogsorokról már több ezer éve olvashatunk, az egyik legkorábbi feljegyzés az i. e. 4. századból származik. Egy föníciai sírban találták meg azokat az alsó metszőket pótló protéziseket, amelyeket aztán aranydróttal rögzítettek a szomszédos, saját fogakhoz. A reneszánsz idején a kezdetleges pótlások anyaga igen változatos volt, készülhetett fából, aranybevonattal, bálna- és marhacsontból, rozmáragyarból, de nem volt ritka a hullák szájából eltávolított fogakból applikált pótlás sem. Ezek főként esztétikai megoldások voltak, hiszen könnyen repedtek, törtek, sokszor nehézséget okozott a szájba való illeszkedés, a rágás és a beszéd is. 
Míg kezdetben az állati csont volt az egyik leggyakoribb anyag, amelyet az elvesztett fogak helyett alkalmaztak, a legjobb megoldásnak mégiscsak az embertől valók számítottak. Sokszor ezek a sírok kirablásából származtak, de a gyors pénzt keresni kívánó parasztok is eladták a saját fogaikat. 
A fogpótlásokhoz fűződő egyik híres történet Bonaparte Napóleonhoz köthető, aki 1815 jú­nius 18-án szenvedett vereséget a belgiumi Waterloo mellett az angol, holland és porosz hadsereggel vívott ütközetben. A csatában harcoló katonák mindegyike fiatalon esett el, így fogaik ideálisak voltak a protézisek készítéséhez. A „Waterloo-fogak” Nagy-Britanniában váltak igazán divattá, és gyakran hordták trófeaként annak ellenére, hogy ezeket igencsak szomorú ese­ményeknek köszönhették az új tulajdono­saik. 
A cukor fogyasztásának elterjedésével romlott a helyzet, a szuvasodás korosztályt és rangot nem kímélve terjedt. George Washingtonnak, az Egyesült Államok első elnökének például híresen rossz fogai voltak, mindössze 24 éves, amikor 1756-ban kihúzták az elsőt. Bár széles körben elterjedt a mítosz, hogy faprotézist hordott, valójában emberi fogakat használt, sőt bizonyíték van arra is, hogy olykor saját rabszolgáitól szerezte őket. A történészek szerint az elnök fogínybetegségben szenvedett, és fogai, szerencsétlenségére, egyre csak romlottak annak ellenére, hogy nagyon igyekezett vigyázni rájuk. Kortársaival ellentétben fogkeféket, mirhatinktúrákat, fogporokat és fogkrémeket használt, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Az 1770-es és 1780-as években kezdett el elefántcsontból készült részleges műfogsorokat hordani, amelyeket az orvosok a meglévőkhöz drótoztak, de a családdal való levelezésekből az is kiderül, hogy néha még a régi fogait is megpróbálta újrahasznosítani. Mire Washington 1789-ben letette elnöki esküjét, mindössze egyetlen foga maradt. Orvosa a nagy napra vízilófogból készítette el a protézisét. Mikor az utolsó foga is megadta magát, hálája jeleként a fogorvosának adta, aki büszkén hordta az óraláncán. 
A műfogak történetében 1839 hozott változást, amikor Charles Goodyear felfedezte a gumi vulkanizálásának technikáját. A kénnel kezelt gumidarabot, amely hő hatására tartós, de rugalmas anyag lett, vulkanitnak nevezte, és 1844-ben szabadalmaztatta is, ám találmányát még életében ellopták tőle az óriásgyárak. A vulkanitot aztán a fogászok is felkapták, mivel kényelmesebb alapot biztosított a műfogak számára, és jóval olcsóbb is volt, mint a többi alternatíva. Ekkor fordult elő először, hogy a középosztálybeli emberek is megengedhették maguknak a pótlásokat. 
A ma ismert porcelánfogakat már az 1700-as évek végén feltalálták Franciaországban, azonban az a hajlamuk, hogy megrepednek és egymáshoz dörzsölődnek, hamar népszerűtlenné tette őket. Csak száz évvel később bukkantak fel újra a fogászatban, amikor a detroiti fogorvos, dr. Charles Land 1903-ban bemutatta új találmányát. A porcelánköpenyes eljárásnak nevezett technika lényege, hogy a törött fog hiányzó részét porcelánból építik fel. Ötven évvel később aztán megjelent a fém-porcelán korona, amely a fémváznak köszönhetően sokkal terhelhetőbb és nem utolsósorban tartósabb is lett. 
A fejlődés azóta is töretlen, újabbnál újabb anyagokat és technológiákat dobnak piacra a kutatók. Elvesztett fogaink helyett ma az imp­lantátum a legmodernebb fogászati megoldás, amely a hiány teljes egészét pótolni képes az egészséges foganyag feláldozása nélkül. 
Ahogy láthatjuk, 200 év alatt rengeteget fejlődött az orvostudomány, de szerencsére mi magunk is jóval tudatosabban élünk. A foghigiéniának és a modern eszközöknek köszönhetően egyre kevesebb embernek van szüksége protézisre.