Örökifjú sportember

Jól bevált menetrend szerint éli a hétköznapjait, tornával indul minden reggele. Hétfőnként – már több évtizede – kosarazik az öregfiúkkal szülővárosában, Szombathelyen, fiatalokat megszégyenítő energiával és lelkesedéssel. Keddenként eljár a sárvári termálfürdőbe, ahol remek sakkpartikat játszik cimboráival az ellazító meleg vízben ücsörögve. Tagja a helyi nyugdíjasklubnak, ahol arról tart előadásokat, hogy az egészséget megőrizni megfelelő testmozgással, táplálkozással, kellő pihenéssel lehetséges, s minden tevékenységnek a kulcsa a rendszeresség mellett a mértékletesség. 

Hetente kétszer edz, télen a fedett sportpályán. A rövidtávfutó bemelegítésként 400-500 métereket fut. Az egész testet átmozgató gimnasztikával folytatja, majd egyre fokozódó intenzitású résztávokat teljesít, ugró- és rajtgyakorlatokat végez. Alkalmanként mindig annyit fut, amennyit a szervezete bír és erőltetés nélkül jólesik neki. Előfordul, hogy a harmadik körben már megfárad, akkor abbahagyja. De egy hét múlva folytatja, és a célul tűzött teljesítmény akkor már meg sem kottyan neki. Az erőnléte persze már nem olyan, mint fiatalon. De emiatt sosem csügged. 
A rövidtávfutáshoz kivételes adottság, átlagon felüli gyorsaság kell, amely csaknem minden tízezredik embernek adatik meg. Ho­mon­nay Ferenc 1950-ben kezdett atletizálni. A testneveléstanára javaslatára – aki „virgoncan gyors fickónak” nevezte őt –, tizenöt évesen indult el az úttörőbajnokság 100 méteres futótávján, amelyet diadalmasan megnyert. Emellett távolugrásban és gátfutásban is kiváló eredményeket ért el. Így kezdődött az életre szóló szenvedély. 

Rendszeresen eljárt versenyezni, egy év múlva bekerült a Szombathelyi Dózsa Sportegyesület ifjúsági válogatott csapatába. Emlékezetes maradt számára a diósgyőri megmérettetés, amikor kezdőként az ország legjobb sprinterei mellett állt rajthoz. Becsukta a szemeit, és azt gondolta: ennyi megjelent ember előtt nem érhet célba utolsóként. Hetven méternél felnézett, és észlelte, hogy legelöl fut. Leírhatatlanul boldognak érezte magát. A rendkívüli tehetséggel megáldott fiatalra neves edzők is felfigyeltek, így került be az Újpesti Dózsa Sport Clubba. A fővárosba költözött, ahol állást is kapott: tűzoltó sporttisztté nevezték ki. 

Az eredeti, orvosi terveivel felhagyott, és 1959-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen agrárgépész mérnöki diplomát szerzett. Rövidesen azután visszahívták szülővárosába. Dolgozott többek között a szombathelyi megyei tanácson főmérnökként, a Markusovszky Egyetemi Oktatókórház műszaki részlegén, továbbá pár évet pedagógusként a helyi Élelmiszeripari és Földmérési Szakképző Iskolában. Szeretett tanítani, remekül szót értett a gyerekekkel. Végül a Távhőszolgáltató vállalattól ment nyugdíjba hatvanévesen. 

De térjünk vissza a sportpályafutásához. Fiatalon bekerült a magyar atlétikai válogatottba. Negyvenegy éves koráig aktívan versenyzett, s még akkor sem tudták őt lefutni az ifjú sprinterek. Edzői tevékenysége úgyszintén jelentős. Hosszú évekig ő készítette fel a 10-15 éveseket a felnőttszakosztályba. Imádott futni a gyerekekkel és sportra oktatni őket. 1980-tól már veterán atlétaként áll rajthoz. 

Ferenc 1991-ben a Budapesti Fedett Pályás Veterán Világbajnokságon kapott aranyérmet 60 és 200 méteren. Az évente megrendezett magyarországi szabadtéri és fedett pályás atlétikai országos bajnokságoknak máig rendszeres indulója, és szép eredményekkel végez. Szót érdemelnek külföldi teljesítményei is. 1989-ben a Dániai Veterán Atlétikai Világbajnokságon 1. helyezést hozott el 100 méteres síkfutásban. A kilencvenedik születésnapja alkalmából – családi ajándék­ként – kijutott Svédországba. Az ­augusztusi megmérettetésen úgy állt rajthoz, hogy előtte júniusban izomgyulladáson esett át, ennek ellenére elhozta a második helyezést korosztályában. 

Mint mondja, életében alig szedett gyógyszert, s szeretné, ha ez így is maradna. A jó egészség a rendszeres testmozgáson nyugszik – vallja. Arra tanítja a nyugdíjas­klubban a korabelieket, hogy naponta, ha máskor nem, esténként, vacsora után menjenek el sétálni. Az segíti az anyagcserét, jót tesz az izom- és végtagfájdalmaknak. Egyébként mindenhová kerékpárral jár, és nem riasztja a vonatút sem, hiszen hetente látogatja gyermekeit,­ Pétert és Csillát, akik családjukkal a főváros környékén élnek. Sosem érzi magát egyedül. Szüntelen kö­rül­veszik szerettei és jó barátai. 
Szavai életvidámságról, lelki-szellemi frissességről árulkodnak. Mozgás az élet – idéz egy ógörög mondást, amely nagyon ráillik hétköznapjaira. A futást sosem akarja abbahagyni. Bár kilencven év felett az izomzata már nem gyarapodik úgy, mint fiatalon – mondja –, de az akaratereje, a kitartása töretlen, s a lelkesedése sem hagy alább, amíg a szíve dobog…