Málló idő

Újra megingott a torzóként az ég felé nyúló függőfolyosó a sárga lánctalpas markoló fejének ütésétől, a 116-os bejárati ajtó fakerete recsegett-ropogott majd a lakás zöldre festett falának téglái is leomlottak… A nehézgépek felkapaszkodtak a kőhalmokra, és folytatták a falak rogyasztását... Millió tégla, töredezett gerendák, ajtókeretek, rózsaszín csempedarabok, magasra szálló por lett mindenből, rövidesen jönnek a teherautók a sitt elszállításához, aztán a követ és téglát ledarálják, hogy valahol, egy távoli városban, vagy településen majd útfedőként szétszórják.Az biztos, hogy nem azbesztes, nem Ausztriából való – a rettenetes, és hírhedt Hős utcai gettó darabjain jár majd az autó, s az ember. 

Így múlik el a világ dicstelensége. Mert elejétől fogva az volt! A Hős utcában a két négyemeletes, szűk gangos, H alakú épülettömböt 1939-ben eleve szükséglakásnak építették. A kis lakásokban nem volt fürdő, a közös vécé és kiöntő az előtérben kapott helyet. A város környéki nyomornegyedek – Mária Valéria, Auguszta, Zita – lakóit költöztették be ide az akkori lakhatási válság idején. Az elszigetelt háztömbök lakói többször cserélődtek, de a nyomor tartós maradt. A 317 lakásos szegregátum a rendszerváltás után a máshonnan kiszorult fővárosi szegények és a jobb élet reményében Budapestre költöző vidéki magyar migránsok krízistelepévé alakult. Az épületekben már sok éve megszűnt a közös területek takarítása, az önkormányzat később kivettette az addig kiürített lakások ablakait, ajtajait, majd szétvertek bennük mindent, hogy megakadályozzák az önkényes lakásfoglalók beköltözését. 2016-ban kerítést húztak az épületek köré. A megmaradt és még lakott lakások beáztak, az ott hagyott gázórák, levágott villanyvezetékek pedig veszélyt jelentettek. Az üres lakásokba ugyanúgy beköltöztek a vidékről felköltözők, droghasználók és hajléktalanok. 

Nem, nem illik ide komoly sirató. Rettenetes rémálom volt, de a szemetes udvaron, vizeletszagú lépcsőházon, lopott műkincsrejtegető, drogdíleres szobák mélyén túl, reménytelenül lecsúszott, a társadalom perifériáján tengődő tisztességes és jóravaló emberek is éltek. 

Médiafigyelem a drog miatt 

Kilenc éve, 2017-ben került a médiafigyelem a Hős utcai gettóra. Az Országos Mentőszolgálattól augusztus 20-án érkezett jelzés a rendőrségre, hogy tucatnyi zavartan viselkedő embert szállítottak kórházba az 1-es villamos vonaláról. A Péterfy Sándor Utcai Kórház toxikológusai szerint új, eddig ismeretlen mérgező anyag került az utcára. Kiderült, hogy a főváros más kerületeiből is a Hős utca környékére mentek a vevők anyagért. Az augusztus 22-én elrendelt állandó rendőri jelenlét mértékére jó példa, hogy az első három nap alatt 1800 polgárt igazoltattak a környéken, és 23 személyt bűncselekmény gyanúja miatt, illetve érvényes körözés alapján elfogtak. Tizenhét olyan embert állítottak elő, akiknél felmerült kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény elkövetésének gyanúja. A rendőri biztosítás mellett a főváros megbízásából profi takarítók szedték össze a Hős utca és a drogos helyek, kapualjak szemetét, közel 700 köbméternyit. Az 1-es villamos hosszú szakasza vált közbiztonsági szempontból rémes helyszínné, állandó fegyveres jelenlétet kapott a környék. Köztudottá vált, ami addig fedő alatt volt: a Hős utca kőbányai része már régóta Budapest egyik krízisterülete. Az itt élők jelentős része drogfogyasztó, bűnöző életmódot folytat, több gyilkosság történt, és gyakoriak a lövöldözések, késelések is. A telepen találtak már Münchenből lopott műkincseket is. A képek egyenként több tízmillió forintot érnek! 

Sorsok találkozása 

Aki viszont egykor ide eljött, a háztömbökbe bement, hamar felhagyott a finomkodással. És az sem ártott, ha volt életbiztosítása. A kiürítés folyamata már tizenöt éve elkezdődött. Kilenc éve, a drogbotrány kitörését követően merészkedtünk oda. 

A háromszázegynéhány lakás egy részét már befalazták. A pokoli körülmények miatt a Hős utcai háztömbök tulajdonosainak nagy része a lakását hátrahagyta, azokban illegális foglalók éltek, a bérlők közös költség- és közműdíjtartozása elérte a 200 millió forintot. Akkoriban a következőket tapasztaltam. A kőbányai Hős utca 15/A és 15/B gettó most szipusokkal, örömlányokkal, gengszterekkel teli. Két körgangos ház minden létező helyen aládúcolva. Az első emeletről, egy befalazott ajtajú és ablakú lakás elől egykedvűen fitymálnak minket. Az udvaron elterülő szeméttenger. A körgangos ház udvarán a pocsolyában tizenvalahány összehajtott, használt pelenkacsomagot számolok meg: van, amelyiket már kinyitott és kimosott az időnként szemerkélő eső, a másikon most tol át egy gyerek egy valahonnét lopott bevásárlókocsit, kifröccsen belőle a vegyes állagú, barnás folyadék. A lépcsőről párolog a vizelet, a szagból ítélve egyebet is csináltak. 

Egy villanás, elegáns öltözetű hölgy tart a lépcső felé, nyakában divatos sál, a karján narancssárga színű fonott táska. Ahogy a lépcsőre lép, kiugrik egy ajtó mögül egy siheder, és torkaszakadtából kiabálja: – Kalocsai kurva! Kalocsai kurva! 

A magasföldszintre érve a hölgy, Zsóka csikorgó vasajtót nyit, majd egy másik kulccsal csörögve kinyitja a lakása ajtaját. Időnként hátranéz, hogy megbizonyosodjon arról, nem akarják-e kirabolni, lelocsolni, leütni. Majd a fentről eláztatott falú garzonban lehuppan a franciaágyra, hagyja, hogy Pepe, a csivavakeverék összenyaldossa. Rágyújt felpattintható fedelű fém öngyújtóval egy cigarettára, szív egy slukkot, kifújja a füstöt, és mérgesen mondja: – Miféle kalocsai kurva? Hiszen Pálhalmán ültem. 

A szeméthegyen túl 

– Itt kötöttem ki több mint négy éve, és már a patkányok rágják a küszöbömet. De nem hagyom magamat. Ilyen az egész életem. Kétévesen, 1956-ban itt hagytak a szüleim, és a mama nevelt fel – mondja nagyokat szuszogva Zsóka. – Hetvennégyben anyám és apám hazalátogatott Kanadából, és anyagilag segítettek, hogy iskoláztassam a gyermekeimet. A porcelángyárban dolgoztam 25 évig. Kóros játékfüggő lettem, s hogy pénzhez jussak, loptam rendesen. Ötvenévesen kerültem börtönbe, négy évet leültem, rehabilitációs rokkantnyugdíjas vagyok. A fiam Tirolban séf, a középső gyerek, egy lány a büntetés-végrehajtásnál százados, a kicsi pedig fodrász. 

Az asztalon nagy a rendetlenség. Egy vékony nyakú vázában művirág. Abba pöccinti a hamut. 

– Behúztak az erdőbe... Négyemeletes társasházban laktam, de meghalt a férjem. Magasföldszinti lakás kellett nekem, mert betegség miatt oxigénpalackra vagyok szorulva. Fiatalon éltem Kőbányán, s a lakást megtekintve örültem, hogy lám, visszajöhetek. Gyönyörű rend volt akkor, és száraz, tiszta levegő. Egy iskolakerülő suhanc, egy tántorgó részeg ember vagy drogtól kábult alak sem lézengett a folyosókon – gondolom, az eladó fizetett nekik, hogy a mustra idejére oldalogjanak el innen. Mindennapos a verekedés, ordibálás, lövöldözés, gázrobbanás, lopás... A folyosón drogosok fetrengenek. Fentről eláztatták a lakásomat is. Már kétszer öngyilkosságot kíséreltem meg. 
– A problémáira, rossz gondolataira kap valamiféle orvosi segítséget? 
– Ó, hogyne! A receptjeimmel ultizni lehetne, most is a pszichiátertől jövök. Már svájci gyógyszert szedtem akkor is, mikor még nem létezett Magyarországon, de behozta a kedvemért a klinika – szuszogja az asszony. Hozzáteszi: majd kopogtat is mindjárt Gézuka, aki kiváltja azt a gyógyszert, örül is a fáradozásáért járó két üveg sörnek. 
Végül nem is kopognak. A vasrácsot kisvártatva kivűlről kinyitja egy ötven körüli, vékony, dohányzástól rekedt hangú ember. Ahogy a Frontin receptjéért nyúl, látszik a kézfején a sok tetoválás. „Hozzál két deci keserűt is, mert jön a lányom! – ukázzal engedi útjára a férfit. 

Zsóka nemrég két hétig feküdt a kórházban, de visszahozták a másvilágról. Hazatérve feltört lakás fogadta, még a hatvanezer forintos bútorát is szétverték. 
– Hogyan lehet itt élni? 
– Hét óra után már nem megyek ki. A múltkor egy házbeli fiú az ablakomat törte be. Szóltam a szüleinek, mondván: idefigyeljetek! Megjártam a hadak útját, egyidős vagyok a ti apátokkal. Nem akarok veletek konfliktusban lenni, de szóljatok rá a gyerekre! Azóta békén hagynak. Amikor vízzel lelocsolnak, kihívom a rendőrséget. Ha ismeretlen ugrik elém, teljes erőből ráordítok, hogy b... meg, én ön és közveszélyes vagyok! Többnyire rájuk hozom a frászt. Föl is robbantom őket egyszer, aztán repüljenek, rohadjanak meg! – mondja indulatosan. 

Iskola beteg tanárokkal 

A gettóban a folyosó kövén ülve számítógépezik egy fiatalember. Az anyja, egy vékonydongájú, vörösre festett hajú roma hölgy párducmintás otthonkát teker maga köré. Idegesen kérdi, mit akarunk. 

– Mindenhol szerepelt már ez a ház. De ha valakinek nincs sok pénze, csak itt tud élni. Várjuk, hogy felújítsák – mondja bemutatkozásunkra a monitorból felnéző fiú. 
– Ó, dehogy lesz felújítás! Azt akarják, hogy a házzal együtt rohadjanak meg az emberek! – vágja rá a vékony asszony. – Albérlők vagyunk, hatvanezret fizetünk a szobáért. Kilátással a szemétparkra!

A szomszéddal közös vécé ajtaján matrica: öt nyelven van kiírva, hogy nem üzemel. A konyhában a kotyogó alatt táncol a kékeslilás láng. A 26 négyzetméteres szobában vannak vagy tízen. Az ágyon valaki a tabletjét babrálja, az asszony Túró Rudit töm a nyolc hónapos baba szájába. Mint demarkációs vonal végigfut a fejünk fölött kifeszített zsinóron a sok száradó ruha. Azért itt bérelnek garzont, mert máshol többhavi kauciót kértek tőlük. Akkor miből élnének? Kiderül, hogy alig van itt öröklakás, a legtöbb az önkormányzaté. De csak olyan helyre kínálnak cserét, amely „csöbörből vödörbe” megoldás, vagy még az se. Nincs ötszáz méterre sem élelmiszerbolt, sem benzinkút, sem a városon végigfutó légkondicionált villamos. 

Néhány, a szobában ténfergő iskoláskorú gyerektől megkérdem, hogy miért nincs iskolában. A zselézett hajú srác kilenc-tíz éves lehet, és oly eleven, hogy majd kirobban a bőréből, azt feleli, hogy influenzás. Az aranyszínű karika-fülbevalós, iPhone telefonjukat nyomkodó sihederlányok nagyokat pukkantgatnak felfújt rágógumijukkal, azt felelik, hogy nincs tanítás, mert lebetegedtek a tanárok. Egyikőjük műszempilláján műanyag bross. Vihognak. Egy idős úr is oldalazgat közöttünk. A Vörös Október Ruhagyárban volt negyven éven át segédmunkás. Csak néz a szemembe, halvány mosoly fut végig az arcán. Azt mondják, ne kérdezzem, mert nagyothall. 

Akik dolgoznak ebben a családban, azok egy nagy társaságnál hulladékot válogatnak, vagy egy plázánál szemetet tömörítenek. 

Nem lett megbékélés 

Focigrunddá vált 2018-ban egy napra a Hős utcai gettó két épülete közötti füves terület. Sokszor rezegtette a hálókat a labda, elmaradt viszont a készenléti rendőrökkel, a Kőbányai Önkormányzattal és az újságíró-válogatottal tervezett rangadó. A szervezőkön és segítő pedagógusokon kívül csak a telepen élők voltak ott. A tervezett Fair Play Football Roadshow különleges sporteseménynek mutatkozott. Plakátjaik szerint az a célja, hogy létrejöjjön a párbeszéd a döntéshozók és a Hős utcaiak között. A szervező Oltalom Sportegyesület tervei szerint a Készenléti Rendőrség, a Kőbányai Önkormányzat és a Magyar Újságíró-válogatott is megmérkőzött volna a Hős utcai gyerekekkel, anyukákkal, apukákkal. „Ha a krokodil megeszi az ellenséget, attól még nem lesz a barátod!” „Mindenkinek jó nyaralást! Kapjátok be!” – olvasni a sportesemény lepedős üze­nőfalán. 

A kőbányai önkormányzat évek óta küzdött azért, hogy a Hős utcai társasházak ügyében tiszta jogi helyzetet teremtsen és segítsen az itt élő, nehéz sorba került, de magukért tenni akaró emberek problémáján. Az ott élők is legalább egy évtizede tisztában voltak azzal, hogy az épületek műszaki állapota miatt hosszú távon nincs más megoldás, mint a háztömbök szanálása. 

A Hős utcában a szanálás gyakorlatilag tizenvalahány éve megkezdődött azzal, hogy folyamatosan ürítették ki azokat az önkormányzati bérleményeket, ahol ezt a szerződések lehetővé tették, és ezeket a lakásokat lefalazták. Az ingatlantulajdonosok kivásárlása, a tulajdonba adott lakások kisajátítása, a közműtartozások rendezése, a területen felhalmozott újabb 600 köbméter szemét eltakarítása és a részleges talajcsere, a házak elbontása az önkormányzat számításai szerint elérte a 2,25 milliárd forintot. A B épületet 2024-ben bontották el. 

Végre, július utolsó napjaiban az A épület is terítékre került, markolófejek és acéldarálók alanyává vált, ahol néhány hónapja még pár ablakból esténként világosság szűrődött ki, a valahonnan menekülés szimbólumaként. Itt a majdan teljesen megtisztított területen építik fel a szomszédban működő terrorelhárítási Központ új műveleti komplexumát. 

Egy emlék 2017-ből: kártyacsata folyik a gangon. Az egyik játékos egy kék szemű, tagbaszakadt férfi, a másik arabos, rendezett bajszú. Egy hölgy is előjön a lakásból, a testvérük, aki 61 éve él itt. Lenézünk a szemetes udvarra, a barnás pelenkák és petpalackok világára. 

– Régen szép volt, még rózsabokrok is nyíltak. Egyszer azt álmodtam, hogy Kubában van ez a ház, Havanna szélén, és ott lent egy úszómedence mellett rádióból szól a rumba. Aztán egyre több szemetet hajigáltak az emeletekről a vízbe, s szeméttel lett teli a medence – mondja az egyik férfi. Egy áruházlánc egységeiben dolgozik árufeltöltőként, illetve targoncásként. 

Vajon hol kezdett új életet? És álmodik-e még?