Egy hét hordaléka

Minden munkát megragad, hogy négy gyerekét tisztességben nevelje, ám a pénze így sem elég. Mégsem marad el egyetlen számlája befizetésével sem, mert kölcsönöket vesz fel, hogy az egyik lyukat tömje a másikkal. s közben lélegzetvételhez jut. Mindezt tárgyilagos hanghordozással mesélte az asszony a rádióban, élményszerűen, mintha valamiféle izgalmas kalandról adna számot. A történetet a szegények világnapja alkalmából játszották le. Az persze, hogy ki a szegény, igen tág fogalom, a hangjából ítélve az asszonyt lelkileg sokkal gazdagabbnak éreztem, mint egy-két folyton nyafogó sztárocskát, akinek legnagyobb gondja, hogy milyen autóra cserélje a meglévőt. De akárhogy is határozzuk meg a szegénység fogalmát, az tény, hogy ma Magyarországon százezren éheznek, nem beszélve arról, hogy a Földön lassan egymilliárd ember fekszik le napról napra üres gyomorral. S most már nem csak arról van szó, hogy az ember igazságtalan, az egyik dőzsöl, a másik nyomorog. Nem. Ekkora Föld ennyi embert hosszú távon egyszerűen képtelen eltartani.

Miközben lelkes aktivisták időről időre kampányolnak az éhezés ellen, addig a pénzügyi válság egyre mélyül. A gyorsan felejtők már magát a kapitalizmust váltanák szocializmusra, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az is kapitalizmus, csak egy rosszabb kiadása. A mostani válságot bizonyára előbb-utóbb elhárítják okos közgazdászok útmutatása alapján a politikusok, s a kapitalizmusnak új korszaka kezdődik – csak az a kérdés, hogy meddig. Mert félő, hogy a kapitalizmus valóban téves útja az embernek, de nem azért, mert időnként válságba torkollik, hanem mert csak a termelés folytonos növekedése által tud létezni. Gátja ugyanaz, mint a népesség növekedésének: a Föld mérete.

Üdvözlöm. Hogy van? A kérdés negyedóránként ismétlődött, s mi, akik a paraván mögött az amerikai vízumra vártunk, már összenevettünk, amikor hallottuk. Persze csak diszkréten, nehogy a nagy hatalmú ismeretlen úr megorroljon ránk, s megakadályozza, hogy országa földjére léphessünk. Aztán sorra kerültem magam is, s ujjlenyomatot adtam. Sokakkal ellentétben az én önérzetemet nemigen zavarta a lehetséges bűnözőkkel szemben alkalmazott módszer, inkább kíváncsi voltam, miként is zajlik az ilyesmi. Ami sokkal inkább zavart, az az volt, hogy fordítva mindez nem működött: a hazánkba lépő amerikaiaktól nemhogy ujjlenyomatot nem vettek, de 1990 óta vízumot sem kellett váltaniuk. Most végre megszűnt a kettős mérce, immár mi is szabadabban utazhatunk a szabadság birodalmába. Legalább egy kicsiny szeletkéje helyreállt a világ rendjének.

Jövőt csak úgy lehet építeni, ha előbb lezárjuk a múltat, különben az ismét és ismét előtolakszik. Egyik héten Kárpáti Györgyről, a nagyszerű vízilabdázóról jelent meg, hogy besúgott a Kádár-rendszerben – a sportoló pert helyezett kilátásba a hírt felröppentő hírportál ellen –, most éppen Milan Kunderáról, a világhírű cseh íróról hallani hasonlót. A hír azért különösen megrendítő, mert a Párizsban élő világhírű cseh művész a kommunizmussal való szembenállás ikonja, szamizdatban megjelenő műveit az átkosban csak a pad alatt olvashattuk. Ezek szerint ő is? Az ügy persze maszatolódik, lehet, hogy mégsem, lehet, hogy nem ő. Aztán akár vissza is vonhatják, a bélyeg rajta marad, mint annyi mindenkin. Ezért volna üdvös, ha ügynökügyben végre tiszta víz kerülne a pohárba. Mégsem kerül. Miért nem? Csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert akkor nem lehetne többet ily módon hírbe hozni erkölcsi példaképeinket. Amúgy pedig ne felejtsük: az igazi bűnösök azok, akiknek minden reggel az asztalára tették a hálózati jelentésekből készült összefoglalót. Az ő nevük viszont közismert.