Egy hét hordaléka

Veszélyben lehet megismerni, kiben mi lakik. A gázkrízisről jutott ez eszembe, amelynek során történt rossz is, jó is. Igen, jó is, mert annak tartom, hogy amikor Szerbiában kihűltek a fűtőtestek, néhány millió köbméter gázt adtunk el nekik – pedig nálunk is lett volna helye. A rossz sorolásához oldalak is kevesek volnának, én csak egyet emelek ki belőle, amely talán a legrosszabb. Nem tűnt lehetetlennek, hogy Szlovákia beindítja a jászlói atomerőművének azt a blokkját, amelynek kiiktatása az unióhoz való csatlakozásának egyik feltétele volt. Ha nem indítják be az erőművet, érvelt északi szomszédunk miniszterelnöke, esetleg sötétségbe borul az ország. Lehetséges. De talán még mindig jobb, teszem hozzá én, mintha radioaktív anyag borítaná be… nemcsak Szlovákiát, hanem a szomszédait is.

Az idei zimankóban már csaknem százan fagytak meg. Általában idősek, magukra hagyottak. S bizonyára van köztük néhány lecsúszott, önálló életvitelre képtelen ember is. Általában nem vagyok híve a nosztalgiázásnak, valami régi, esetleg sosem volt faluközösség idealizálásának, ám nagyon elgondolkodtatott annak a férfinak a kijelentése egy rádióriportban, aki szerint egykor az ilyesmi ritkábban fordult elő. Mert a falvak nemcsak egymás mellé épült házak halmazát jelentették, hanem közösséget, ahol a szomszédok nem (csak) a tévét bámulták, hanem a mostaninál lényegesen többször töltötték együtt az estéket, s ha valaki nagy bajban volt, az bizonyosan nem maradt magára. Talán éppen ez az ilyen települések legfőbb értéke. Kár volna hát, ha veszni hagynánk ezeket a közösségeket. Életekbe kerülhet.

Életekbe kerülhet a szmog is, ha nem is olyan látványosan, mint a fagyhalál. Kellett ellene tenni valamit, ez nem kétséges, ám hogy ez nem a legjobban sikerült, azt hiszem, az is vitathatatlan. Legelsősorban azért, mert a fővárosban az tartotta be a korlátozást, aki akarta, hiszen nincs szankció a vétők ellen. A híradások szerint az autósok hetvenöt százaléka tartotta magát a tiltáshoz. Hogy sok ez vagy kevés, azt döntse el mindenki maga. A szankciótlanságból mindenesetre levonható a következtetés: a jogalkotók sem gondolták komolyan, hogy valaha kiélesítik a rendelkezést. Igaz, egyébként is régen rossz, ha büntetni kell a szabálytalankodókat. Mi volna, ha ehelyett inkább ráébresztenék a szmogozókat arra, hogy ők is ugyanazt a fertőzött levegőt szívják, mint amit maguk eregetnek. Miképpen lehetne őket ráébreszteni erre? Mondjuk járatsűrítéssel, kényelmesebb járművekkel, egyszóval a tömegközlekedés nagymértékű javításával. S persze a kommunikációval. Mert ilyesmire nem volna kidobott pénz. Hogy ne kelljen a jótékony szélre várnunk, amely elfújja az egészet.

Negyvenezer forintos havi törlesztőrészletet írt alá a barátom az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – hazai pénzintézetnél, ma ötvenkettőt fizet. A félreértések elkerülése végett: forintalapon. Amikor az okok iránt érdeklődött a banknál, azt válaszolta a kellemes női hang, hogy megnövekedtek a bank költségei. Azt már értem, miként könyvelhet el a szegény növekvő költségű bank évről évre horribilis nyereséget, de azt még nem látom, miért gondolja, hogy ezt a végtelenségig teheti. Nem arra gondolok, hogy majd egyszer szankcionálják a pofátlanságot, dehogy. Hanem arra, hogy az utóbbi hónapokban a válság miatt tizenötszörösére növekedett a fizetni nem tudó ügyfelek száma – hiába kért önmérsékletet a kormány a bankoktól. Vagy talán éppen a még fizetőkkel fizettetik meg a már nem fizetők adósságát? És ha emiatt egyszer ők sem tudnak fizetni? Ha bankár volnék, gondolnék erre is.