Egy hét hordaléka

Van-e még hírértéke annak, ha egy diák megveri a tanárát? Sajnos, már egyre kevesebb. Most éppen az a hír bújik meg a többi között, hogy egy szécsényi, 16 éves általános iskolás kétszer oldalba rúgta az 52 éves tanárnőjét a szünetben, s hozzávágta a táskáját, mert az rendreutasította a helytelen viselkedése miatt. Bár az eset egyre gyakoribb, érdemben mégsem történik semmi a jelenség visszaszorítása érdekében. Mégis, mit lehetne tenni? Tudom, a többség első reflexe az, hogy vissza kellene hozni az iskolába a testi fenyítés lehetőségét. Én azonban más megoldásra gondolok, nem vagyok meggyőződve ugyanis arról, hogy az agresszióra a pofon a legjobb válasz. Ennél hatásosabb volna a pénzbüntetés – amit természetesen a szülő fizet, hiszen neki van jövedelme. Nos, szerintem akkor inkább hajlandó volna a szülő együttműködni a pedagógussal a csemetéje emberré nevelésében. A jövedelmen természetesen nemcsak a keresetet értem, hanem a segélyeket is. A hírrel kapcsolatban egy nagyon érdekes reflexiót is olvastam az egyik hírportálon. Az illető azon csodálkozik (persze álnaivan), hogy mit keres még egy tizenhat éves fiatalember az általános iskolában. S le is vonja a következtetést: aki nem végzi el a nyolc általánost, attól meg kellene vonni a választójogot. Ez persze messzire vezet a tanárveréstől, ráadásul merész is, hiszen a demokrácia újragondolására késztet, ám mégsem elvetendő: elvégre, valóban helyes-e az, hogy olyanok befolyásolják a szavazataikkal az ország vezetőinek a megválasztását, akiknek a legeslegalapvetőbb történelmi, közgazdasági ismereteik is hiányoznak? Egyszer érdemes volna ezen is elgondolkodni.

Azok a cégvezetők viszont bizonyára nincsenek híján a közgazdasági ismereteknek, akik miatt a Megyeri hidat ténylegesen építő alvállalkozók egy része tönkrement. A fővállalkozó Ganz éppen addig fizette őket, ameddig a munkálatokat be nem fejezték. Valahogy azonban abban a percben elfogyott a pénze, s most 2 milliárddal lóg 50 vállalkozónak – akiknek viszont a kiállított számlák után az adót be kellett fizetniük. Az persze mifelénk abszurdumnak számított volna, hogy az egyébként határidőre fizető állam odafigyel az alvállalkozók kifizetésére. A híd egyébként gyönyörű, kár, hogy számos egzisztencia tönkremenetele árán autózhatunk rajta.

Nem sokat gatyázott Mali Zoltán, vasárnap lett hatályos a büntető törvénykönyv szigorítása az uzsora megítélését illetően, s neki már hétfőn reggel az első útja a siklósi rendőrkapitányságra vezetett, hogy feljelentse a Providentet. Igaza van-e vagy sincs, arról mindenkinek meglehet a véleménye – szerintem maximálisan –, a végső szót úgyis a bíróság mondja majd ki. Az azonban biztos, hogy Mali Zoltán egy alig egy-kétszáz lelkes falu, Drávapiski vezetőjeként úgy viselkedik, ahogy egy polgármesternek illik: vigyáz az őt megválasztottakra. Példája követendő.

Mindez nem mondható el az Egyesült Államokról. Külügyminisztériumuk számos országot bírált az emberi jogok megsértése miatt – bizonyára joggal. Nem is evvel van a gond, minden bírálat megfontolandó, s ami jogos belőle, az javítandó. A baj avval van, hogy a górcső alá vett 190 ország közül maga a bíráló valahogy kimaradt. Pedig nekik is volna mit söpörniük a maguk háza táján. Igen, megint csak Guantanamóra gondolok, ahonnan eltűntek a foglyok kínzását bizonyító videofelvételek. S különben is: miközben Hillary Clinton jól megmondta Kínának, mit kell gondolnia az emberi jogokról, elment hozzá gazsulálni, merthogy az ázsiai ország pénze nélkül ugyancsak nehéz helyzetbe kerülne Amerika. És még azt várja, hogy bárki is komolyan vegye a prédikációit. Ugyan már…