Egy hét hordaléka

Általában fenntartással szoktam fogadni a bírósági ítéleteket ért kritikákat. Azt elhiszem, hogy aki mondja, az komolyan gondolja, de miért is volna elfogulatlan az, aki érintett egy ügyben? Aztán múlt héten magával a bírósági gyakorlattal kapcsolatban hallottam egy érdekes történetet. Az egyik falut rettegésben tartó maffiózó arra kényszerített egy polgárőrt, hogy „adja el” neki az autóját. Mivel a polgárőr vonakodott aláírni az adásvételi szerződést, kézzel foghatólag magyarázták el neki a „rendet”. A polgárőr engedett, ám a vére rácseppent a papírra. A maffiózó ezt csak később vette észre, ezért írt egy másik adásvételi szerződést, amelyre ráhamisította a polgárőr nevét is. Ezen viszont megbukott, így az autó visszakerülhetett a tulajdonosához. A polgárőr ekkor feljelentette a támadóját. Mindez öt éve történt, s mivel a maffiózó egyszer sem jelent meg a tárgyaláson, az ügyet a bíróság a napokban lezárta. A polgárőr pedig meg van győződve arról, hogy a bíróság és a maffiózó összejátszott: ha akarták volna, a vádlottak padjára kényszerítik a támadóját. Mire alapozza a vélekedését? Hát mert mindenki tudja, hangoztatta kérdésemre a polgárőr, hogy ez nálunk így megy. Miért jutott eszembe a történet? Mert olvasom, hogy a Cozma-gyilkosság éjszakáján egy bírónő is szórakozott a tett helyén, a veszprémi Patrióta étteremben. Ez persze nem baj, ám az már igen, hogy amíg ez nem derült ki, addig a rendőrség kérése ellenére sem jelentkezett tanúként. Nos, az efféle hozzáállással játssza el a taláros testület a maradék tekintélyét. Ha ugyan még van neki. És akkor most arról ne is beszéljünk, hogy amikor Sztojkáék megjelentek a Patriótában, egyszerűen elzavarták a szintén ott szórakozó rendőröket. Megint azt kérdezem, amit egy hete: kié is a hatalom ebben az országban?

Mert miként várható el a szabályok betartása, ha azok is kibújnak alóla, akiknek a hivatása éppen a betartása feletti őrködés volna. Most éppen Simon Gábor munkaügyi államtitkárról hallani, hogy Brüsszelből Budapestre tartva a repülőgépen bekapcsolta a mobilját. Kicsiség? Végül is az. Leszámítva, hogy a telefon összekuszálhatja a repülő számítógépes rendszerét, ami tragédiához vezethet. De ne fessük az ördögöt a falra, az ügy valóban jelentéktelen – volna, ha nem mentalitást jelezne: akié a hatalom, annak nehogy egy légi kísérő mondja meg, mikor mobilozzon és mikor ne. Na, itt kezdődnek a bajok. Amikor azt gondolja a hatalmat birtokló, hogy egyenlőbb az egyenlőknél.

A képviselők költségtérítése „más, mint a közembereké”, érvelt még néhány hónapja is a honatyák egy része, ezért nem is kell számlával igazolniuk, mire költötték a költségtérítésüket. Ennél szebben nem is lehetne illusztrálni azt a gőgöt, amely választott képviselőink egy részét jellemzi. Azokat, akik úgy gondolják, hogy a mandátumuk egyben a nem létező felsőbbrendűségük igazolólevele. Amikor belátták, hogy a helyzet tarthatatlan, kitalálták maguk számára a legkisebb, 15 százalékos járulékot. Csak akkor kaptak a fejükhöz, amikor már az sem látszott lehetetlennek, hogy népszavazás eredménye kényszerítheti őket a költségeik elszámolására. De miért kellett megvárniuk, hogy egyszerre hatszázezer aláírás által kapják a figyelmeztetést: őket is csak anya szülte?

Akárhogy is, az viszont egyáltalán nincs rendben, hogy nem találják Anna Politkovszkaja gyilkosait. Az orosz újságírónő a Novaja Gazéta című lapban rendszeresen tudósított a csecsenföldi háború visszásságairól, az emberi jogok megsértéséről, a korrupcióról. Az újságírót moszkvai lakása előtt lőtték le 2006 októberében, a három gyanúsítottat pedig az elmúlt héten mentették fel, mivel az esküdtek szerint nem bizonyítható a részvételük a merényletben. A gyilkosok tehát futhatnak, a sajtószabadság pedig haldoklik Oroszországban. Igaz, sok visszatartó ereje eddig sem volt.