Egy hét hordaléka

Amióta felnőttként először szegeztem magamnak a kérdést, hogy vajon halálbüntetés-párti vagyok-e vagy sem, arra jutottam, hogy nem. Miért nem? Leginkább világnézetemből fakadó etikai megfontolásból. Az élet szentebb dolog annál, mint hogy bárkinek joga volna elvenni mástól. Még attól sem, aki maga másképp látja ezt, s elveszi, magyarul meggyilkolja embertársát. Az utóbbi hónapokban azonban kezdek megrendülni a hosszú évekig tartott nézetemben. Minél többet lapozgatom a Döglött aktákat, s a maga valójában szembesülök a gonoszsággal, már nem vagyok annyira biztos abban, hogy minden esetben életben kell hagyni azokat, akik mások életét hidegvérrel veszik el. A napokban viszont tovább árnyalódott bennem a kép. Akkor, amikor Kaiser Ede kijelentette, hogy ha volna halálbüntetés, ő már nem élne. S igaza van. A férfit a nyolc ember életét követelő móri bankrablással vádolták. Ha valamiért, hát ezért bizonyára halálra ítélték volna – feltéve, hogy még létezik ez a büntetési tétel. Ő pedig úgy halt volna meg, hogy semmi köze a móri mészárláshoz. Maradok tehát a korábbi meggyőződésemnél: nincs jogunk elvenni senki életét, még a gyilkosét sem. Ám a társadalomból való akár végleges kiiktatásuk a büntetési tételek szigorításával – kötelességünk.

Amúgy az is elég furcsa, amikor maga az állam nem hajlandó alávetni magát a bíróság jogerős ítéletének, s ezért rendőri erősítéssel érkező végrehajtó kényszeríti erre. Márpedig erre van kilátás a lapzártánk utáni napon: a Magyar Államkincstárba érkeznek az egyenruhások, hogy szükség esetén segítsék egy informatikai cég által megbízott végrehajtó bejutását az intézménybe, s akár az erőszaktól is megvédjék őt. A történet már csak azért is furcsa, mert éppen az államnak kellene tartania magát a leginkább a törvényhez, ám ha nem teszi, legalább a bíróság intése után meghúznia magát. Ehelyett szembeszegül. Most már csak arra volnék kíváncsi, hogy a végrehajtás költségét a mi adónkból befolyt összegből egyenlítik-e ki, vagy pedig a kincstár vezetőjének a prémiumát nyesik-e meg kicsinykét. Igaz, azok is a mi adóforintjaink.

Ennél jobb hír, hogy a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki a szudáni elnök, Omár al-Basír ellen. A véreskezű diktátor regnálása alatt 300 ezer embert gyilkoltak meg, s két és fél milliót üldöztek el, erőszakoltak vagy/és csonkítottak meg. Eddig. Mert Omár al-Basír jelenleg is az afrikai ország élén áll, és semmi jel nem mutat arra, hogy áldatlan tevékenységének egyhamar vége szakad. Akkor hát miért jó a hír mégis? Talán mert katonai erővel fogják a törvényszék elé citálni? Dehogy fogják, Szudán nem Irak, olaja sincs, ami miatt ellenállhatatlan vágyat éreznek majd a világ urai, hogy egy diktátortól megszabadítsák a népét. Az elfogatóparancsnak csupán jelképes értéke van. Az fejeződik ki benne, hogy ami Szudánban történik, az emberiség elleni bűn. S a jelképek szerepét se becsüljük le. Eligazítanak bennünket a jó és rossz között.

Hol kezdődik a jólét? Legyen minden családnak szilárd anyagból épült háza, abban legyen legalább két helyiség, s övezze járda. A gyerek járhasson iskolába, az orvosi ellátást pedig bárki könnyen elérhesse. Nos, e szerint a meghatározás szerint a brazíliai őserdő lakói a világ legnyomorúságosabb emberei közé tartoznak. Nem betonkockákban laknak, s még a gyerekeiket is maguk tanítják a szerintük fontos dolgokra, a gyógyítás pedig a gyógyfüvekhez és az ősi praktikákhoz legjobban értők dolga. S még azt is a szánakozó francia kutatók tudomására hozták egy nemrég zárult kutatás szerint, hogy jól érzik magukat a bőrükben. Tolsztoj mondása jut eszembe: A boldogság forrása nem rajtunk kívül, hanem bennünk található.