Egy hét hordaléka

Nálunk szerencsére keveset mond Bernard Madoff neve, ám Amerikában sokan még az anyukáját is emlegetik. Ő az a Wall Street-i csaló – mellesleg az egyik nagy amerikai tőzsde volt vezetője –, aki laza 50 milliárd dollárt sikkasztott el a befektetők pénzéből. S bár nálunk ilyesmi természetesen nem fordulhatna elő… – van már (még) valakiknek 50 milliárd dollárja? (jó, tudom, nem egy embertől csalta ki ő sem) –, az ügy azért több tanulsággal is szolgál. Az egyik, hogy az olyan régi pénzügyi kultúrájú országokban is, mint Amerika, könnyű palira venni az embereket. A munka nélküli pénzszerzés vágya egyetemes emberi tulajdonság, ami nemcsak az óvatosságot, de még a józan észt is eltompíthatja. A másik érdekesség: az illetékes amerikai döntéshozók nem tárják szét a kezüket, mondván, hogy tetszettek volna óvatosabbak lenni, hanem megsegítik az áldozatokat. Ahhoz persze már kellőképpen idealistának kell lennünk, hogy elhiggyük, mindez nem azért történik, mert neves politikusokat, művészeket is átvert a szélhámos. A harmadik érdekessége az ügynek, hogy noha Madoff „természetesen” nem hagyta a maga nevén az összezabrált vagyont, kapott abból szépen a családja is – a feleségének mégis meg kell válnia a gavalléros ajándékok egy részétől, például gyémántjaitól, hiába hivatkozik a magántulajdon szentségére.

Van-e forintban kifejezhető értéke a csendnek? Igen, csak ilyen egyszerűen: a csendnek. Egy táj szépségének? Madarak lakhelyének? Persze szoktak beszélni eszmei értékről, ami egy-egy élőlény esetében néha nem is kevés. Ám 400 milliárd forint mellett mindenképpen eltörpül, bármennyit irtanának is ki közülük. Márpedig ilyen irdatlan összegű beruházásról beszélnek mostanában a Velencei-tó partján. Kaszinók épülnének, szállodák, éttermek, golfpálya, fürdő, sípálya. A vendégeket naponta forduló repülők hoznák-vinnék. Munkahelyek létesülnének, s növekedne az érintett település bevétele is. Ez áll a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban? A csend, egy táj szépsége, madárfiókák. No meg az, hogy Sukorón és környékén alacsony a munkanélküliség, a község lakói az átlaghoz képest tehetősek. S hogy a többség inkább becsüli a csendet, mint azt, hogy a bankbetétjei hízzanak. Ez is egy megfontolandó szemlélet.

Nemcsak a Velencei-tó környékén, hanem a VI. kerületben is izzanak az indulatok. Itt 19 platánfa kivágása körül csapnak össze a mélygarázs-pártiak és a környezetvédők. Az előzők szerint a környéken kevés a parkolóhely, ami különösen a színházi előadások idején kellemetlen. A Nagymező utcaiak viszont arra hivatkoznak, hogy a főváros e kerületében a legkevesebb az egy főre jutó zöld felület, ami miatt csak az életveszélyes fákat lehet kivágni. A történet ezzel akár le is egyszerűsödhetne, csupán meg kell kérdezni a szakértőket. Dehogy lesz ettől egyszerűbb a történet! A garázspártiak szakértői szerint a fák életveszélyesek, szemben a fapártiakkal, akik a soproni egyetem vizsgálói által aláírt ellentétes véleményre hivatkoznak.

De hogy ne áruljak zsákbamacskát, én a csend, a fák és a madarak pártján állok – ezért is választottam magamnak olyan lakhelyet, ahol mindezt élvezhetem. Éppen ezért nem érezném etikusnak, hogy a garázs mellett érveljek, még ha kocsival színházba menet nehezen találok is parkolóhelyet. Nekem ugyanis csupán ennyi kellemetlenséget okoz a garázsnélküliség, míg a Nagymező utcaiaknak egész nap hiányozna az a néhány fa. Ennek megfontolását ajánlanám a felelős döntéshozóknak, akik közül – ki tudja, miért? – egyik sem a faszegény Terézvárosban lakik. Sem a kerület polgármestere, sem a fák kivágását elrendelő főváros élén álló főpolgármester. Zöldövezetből persze könnyű megmondani, mi a jó a szűk utcákban élőknek.