Egy hét hordaléka

Szégyenlős nép vagyunk, írtam egy éve, s azt hiszem, a helyzet azóta mit sem változott. Az egyik vendéglátóhelyet azért zárták be annak idején, mert pofátlanul sokat számláztak a külföldi vendégeknek. Nos, a helyzet változatlan, ismét hasonló történetet olvasok, csak a dátum aktualizálódott felette: a napokban két budapesti belvárosi bárra került lakat. Az egyik helyen 90 ezer forintot számláztak egy üveg tokaji borért, a másikon két üdítőért félmilliót. Ráadásként pedig – mivel a kuncsaft akadékoskodott – szoros őrizet mellett elkísérték a legközelebbi bankautomatához, hogy kivehesse a pénzt. A svéd vendég feljelentette az őt fogva tartókat, akik akár nyolc év börtönt is kaphatnak. A büntetés példás, ám visszatartó ereje még  sincs, a jelenség egyre gyakoribb. Miért? Mert a bár akár holnap is kinyithat – ha új a tulajdonosa. Azt pedig, ugye, senki sem képzeli, hogy ne használnák ki ezt a kiskaput azok, akik egyébként szívbaj nélkül lenyúlják a vendéget. A helyzet addig nem is fog változni, amíg nem nevezik néven a vendéglátóhelyet, hogy tudhassuk: oda nem szabad bemenni, mert ott bánnak tisztességtelenül a vendéggel. Mert amíg mi itt szégyelljük néven nevezni a bűnelkövetőt, addig a svéd sajtó hírünket kelti, a turista pedig elkerül bennünket. Megéri?

Mintha a gyermekek jogainak a védelmében is átestünk volna a ló túlsó oldalára. Bármilyen bűncselekményt elkövethetnek anélkül, hogy a törvény büntetné őket. Amelyiküket nevelik, az persze nem él a „lehetőséggel”, de akiket nem, azok azt csinálnak, amit akarnak – és ezt szó szerint értem. Arra a gyöngyösi fiúra gondolok például, aki még nem töltötte be a tizennegyedik évét, de már kocsit tört fel, több idős ember kezéből tépte ki a táskáját, a múlt héten pedig egy hozzá hasonló fiataltól vette el a mobiltelefonját. A rendőrök rendre egy gyermekotthonban találják meg, ahonnan akkor szökik meg, amikor a kedve tartja, és indul rabolni. Aztán pedig visszamegy, hiszen ott mégiscsak fedél van a feje fölött, és enni is kap. Amikor pedig érte mennek a rendőrök és számon kérik a tettét, ő nem tagad, hanem jegyzőkönyvbe mondja, mi mindent követett el a legutóbbi tanúvallomása óta. Miért is tagadna, hiszen tudván tudja, hogy úgysem kap érte semmit. Abba belegondolni is rossz, mi lesz, ha a felnőttek tehetetlensége a többi otthonlakó gyerekben is tudatosul, s egyre többen indulnak kirabolni a náluk gyengébbeket. Talán mégsem az ördögtől valók volnának az olyan javítóintézetek, ahonnan nem lehetne szabadon elkóricálni, s még nevelnék is a lakóit. És amíg el nem felejtem: ennek a gyereknek sem tudható a neve. Nehogy sérüljenek a jogai.

Leállítaná az Afrikának szánt segélyezést egy zimbabwei közgazdász, Dambisa Moyo. A felvetés azért is mellbevágó, mert ha ez megtörténne, valószínűleg milliók halnának éhen. Vélhetően maga sem gondolja komolyan, amit ír, csupán egy paradoxonra szeretné felhívni a figyelmet. Arra, hogy a hatvanas évek óta 1000 milliárd dollár értékű segítség érkezett a fekete kontinensre, ám az egy főre jutó nemzeti össztermékük alig növekedett, sőt a leginkább segélyezett országok esetében némileg csökkent is. Közben Kelet-Ázsiában ötszörösére növekedett az egy főre jutó nemzeti össztermék, jóllehet, fél évszázada az afrikaival egy szintről indultak. Egyszerűbben fogalmazva: amíg az afrikaiak a kezüket nyújtották a helybe szállított rizsért, addig az ázsiaiak szorgos hangya módjára görnyedtek a földeken. A helyzeten csupán a segélyek leállításával lehetne segíteni, véli a közgazdász. Akkor végre felegyenesednének a kontinens lakói, s elkezdenének gondolkodni azon, hogy miképpen termelhetnék meg a saját szükségleteiket. És mi volna, ha nálunk is hasonló ötlettel állna elő egy közgazdász? Persze, nem gondolom én ezt komolyan, csupán egy paradoxonra szeretném felhívni a figyelmet. A bevetetlen kertek – és a segélyért kuncsorgás paradoxonára. Így tavasz tájékán.