Egy hét hordaléka

Érdekesen alakul a bűnözés helyzete Magyarországon, legalábbis ez derül ki a napokban közzétett adatokból. Itt van mindjárt egy örvendetes tény: tavaly százötven alá csökkent az emberölések száma. Persze, ha onnan nézzük az adatot, hogy ennyi életet oltottak ki erőszakosan, akkor a szám óriási. Ha viszont onnan, hogy tíz évvel ezelőtt még ennek a duplája volt, akkor mégiscsak van okunk az örömre. A csökkenésnek az is oka lehet, hogy a gyilkosságok 95 százalékát felderítik, míg ez az összes – ötszázezer – bűncselekménynek mindössze harmadáról mondható el. Az erőszakos cselekmények száma egyébként csökken, ám növekszik a vesztegetés, a gazdasági bűnözés. Mintha kifinomultabbá válnának a módszerek, a nyers erőszak helyett az agymunkát részesítenék előnyben a bűnözők. Ismét megdőlni látszik az a régi idealista elképzelés, amely szerint a „kiművelt emberfők sokasága” által lészen testvér minden ember.

Ami a statisztika legszomorúbb – és egyben talán legriasztóbb – része, az az, hogy egy bizonyos korosztályban viszont vészesen terjed az erőszak. Ők pedig a gyerekek, akik galerikbe verődve tavaly ötven százalékkal több bűncselekményt követtek el, mint 2007-ben. Az okokról pedagógusok, nevelők, lélekbúvárok nyilván hosszasan elvitatkoznak majd, én csupán néhány kérdést tennék fel: vajon van-e összefüggés a családok szétesése és a gyermekbűnözés növekedése között? Van-e összefüggés aközött, hogy a gyerekek egyre kevesebb időt töltenek a családjukkal? Hogy a családok egyre sanyarúbb körülmények között élnek? Mert ha igen, akkor érdemes volna átgondolni, hogy az állam miképpen tudná minden erejével erősíteni ezt a társadalmi formációt.

S nemcsak a rohamosan növekvő gyermekbűnözés miatt, hanem a rohamosan csökkenő születésszám miatt is. Számos felmérést lehet olvasni arról, hogy a párok eredetileg két-három gyermeket terveznek, aztán egy-kettő születik meg. Vagy annyi sem. A következmény pedig: a legfrissebb statisztikai adatok szerint az év első két hónapjában is tovább fogyott az ország lakóinak a száma. A jelenség persze nem új, és nem csak nálunk tapasztalható, hanem szerte a nyugati kultúrkörben – ám korántsem egyforma mértékben. Érdemes volna tehát tanulmányozni, milyen módon lehet sikerrel küzdeni a nagyobb születésszámért. S itt nem csak a gyermektámogatás mértékéről lehet szó – arról is –, hanem a részmunkaidő lehetőségéről a nők számára, arról az álomról, hogy a férfi el tudja tartani a családját – ha ugyan ez ma már nem sérti a nők önérzetét –, vagy a bevándorlás ésszerű szabályozásáról.

Apropó, bevándorlás. Nélkülük már régen tízmillió alatt volna Magyarország lakóinak a száma. Az utánpótlást elsősorban az utódállamok jelentik, ám ott lassan elfogy a hozzánk vágyók száma. Messzebbről, idegen kultúrákból persze szívesebben jönnének. S jönni is fognak. Lehet, hogy még idejében szabályozottan kellene beengedni őket – amíg ránk nem törik az ajtót. Egyelőre ugyan elintézik egymás között a túlnépesedési gondjaikat, mint például ezekben a napokban Srí Lankán. S bár a szingaléz többség és a tamil kisebbség sohasem szívelte egymást, a kormányzat most látta idejét annak, hogy végleg leszámoljon a függetlenségre vágyó tamilokkal, most, amikor a hatvanezer négyzetkilométeres szigeten már csaknem 18 milliónyian zsúfolódtak össze. S minderről azok a gyerekek tehetnek a legkevésbé, akik születésszabályozás híján a világra jöttek, s élő pajzsként tartják túszul őket a lázadók. A polgári lakosság menekül – egyelőre csak a katonai ellenőrző pontokhoz. Idő kérdése azonban, hogy mikor hagyják el a szépséges szigetet – amit Srí Lanka neve egyébként jelent –, s érkeznek meg a világ kevéssé zsúfolt tájaira.