Egy hét hordaléka

Jó magyar-e az, aki nem ajándékoz egy ezrest egy magyar gazdának? Ezen elmélkedtem a hétvégén a 6-os úton autózva. Történt ugyanis, hogy Szekszárd felé menet több dinnyeárus is kínálta az áruját. Az ára ugyan nem volt kiírva, ám hogy magyar áruval van dolgom, az igen. Érlelődött bennem az elhatározás, hogy vennem kellene, úgysem ettem még idén dinnyét. Na, majd viszszafelé! Bonyhádra érve az egyik városszéli élelmiszer-áruházban szintén dinnyét kínáltak, spanyolt, kilóját száz forintért. Bár igen kívánatos volt, mégsem vásároltam, én ugyebár a magyar termelőket támogatom, gondoltam. Visszafelé aztán meg is álltam az egyik mellett – aki csöppnyi meglepetéssel szolgált: a derék magyar gazda kétszáz forintért adta dinnyéjének kilóját. Amikor szóvá tettem, hogy Bonyhádon a feléért is megkaptam volna, fitymáló hangon jegyezte meg, hogy annak az íze meg sem közelíti a miénkét. Ebben azért kételkedtem, mert a spanyol napsütés is csodákra képes, ezt tapasztalatból tudom. S bizony, nem vettem a magyar gazdától magyar dinnyét, inkább ugyanannak az áruházláncnak egy pesti kiadásában spanyolt, a feléért. Na most akkor hogy is van ez? Az a jó magyar, aki megveszi a drágább hazai terméket – bort, tejterméket, egyebeket –, tankol a drágább hazai benzinkútnál? Bizonyára, ám evvel nem tesz mást, mint pénzt adakozik. Akkor talán az államnak kellene védenie a magyar terméket, hogy elfogyjon a drágább? Ebben is lehet igazság, bár evvel meg sokakat megfoszt bizonyos olcsóbb termékek élvezetétől. Nem beszélve arról, hogy az unió egyebek mellett éppen a szabad áruforgalom – és az alacsonyabb árak – érdekében jött létre. Vagy csak a történelem bizonyos emelkedett pillanataiban képes ekkora áldozatra a polgár? Mint például a negyvennyolcas szabadságharc előtt? Vagy amikor Gandhi felhívására nem vásároltak az indiaiak angol árut? Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy finom a spanyol dinnye is.

Itt a nyári szünet, s a gyerekeink nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a tanévben. Többet vannak az utcán, s ilyenkor – leírni is szörnyű – többjük végzi a száguldó autók alatt. S ebben nemcsak a figyelmetlen autósok a hibásak, hanem a közlekedési szabályokkal kevésbé tisztában lévő gyerekek is. Az iskolákban ugyan fel szokták hívni a figyelmet a nyári veszélyekre, netán egy közlekedési rendőr is tart a diákoknak előadást, ám mindez kevés. Bonyolult képletek megoldásából feleltetik őket, ám abból sehol sem íratnak dolgozatot – s főleg nem kérik számon a gyakorlatban –, hogy melyik út menti tábla mit jelent. Nem vitatom a többi tárgy létjogosultságát, ám a közlekedési ismeretek számonkérése mégiscsak fontosabb volna. Mert az még senki életét nem követelte, ha nem tudott megoldani egy kétismeretlenes egyenletet, de az már igen, ha nem tudta, előnye van-e a kerékpárral az útkereszteződésben.

Barack Obama amerikai elnök azért is rokonszenves számomra, mert eltökélte, hogy felszámolja a guantánamói fogolytábort, ahol mindenféle ítélet nélkül, ám annál több kínzásnak alávetve tartják fogva a terrorizmussal gyanúsított foglyokat. Ennek vet véget az elnök. Ez eddig rendben – a kérdés az, hogy mi legyen a világ minden tájáról Guantánamóba szállított foglyokkal, akiket egykori hazájuk nem fogad vissza? Amerika válasza: fogadja be őket a világ, így Magyarország is. Én pedig azt kérdezem: ugyan miért? A válasz: mert az amerikai törvények nem teszik lehetővé azon külföldi állampolgároknak az országukba lépését, akik veszélyeztetik a biztonságukat. Értem. Illetve nem értem. Mármint, hogy ha törvényi akadálya van a foglyok amerikai letelepítésének, akkor miért nem változtatják meg a törvényüket? Mert biztonsági kockázatot jelentenek a számukra? Lehet. De akkor a mi biztonságunkkal mi lesz? Az nem számít? Az az érzésem, hogy Amerika kifőzött valamit, s most a világgal akarja megetetni.