Egy hét hordaléka

Kellenek a hősök. Nélkülük gyengébb a nemzetet összetartó erő. A hős eszménye ősidők óta bennünk él, legalábbis erre esküsznek a kollektív tudattalant kutató lélekbúvárok. S hogy ez így lehet, annak bizonyítékai az iskoláséveinkből származó közkedvelt olvasmányélményeink, kezdve a betolakodó németek ellen harcoló Búvár Kunddal, folytatva a török elleni harcban az életét sem kímélő Dugovics Tituszig. Az én egyik legutóbbi élményem Tápióbicskéről származik, ahol egy tizenkét éves kisfiú, bizonyos Szabó József emlékművét fedeztem fel magamnak. A fiúcska az 1849-es tavaszi hadjáratban küzdött, míg a halálos golyó nem érte, s a szintén honvéd édesapja karjaiban meg nem halt. Ám aki egy nemzet számára hős, az egy kisebb közösség, a család számára veszteség. Apám mesélte, gyerekként mennyire fájt neki, hogy az apját nélkülözve kellett felnőnie: alig volt másfél éves, amikor nagyapám belehalt az első világháborúban szerzett sérülésébe. Aztán jött a második világégés, ahol az egyik bátyja veszett oda Szolnok bombázásánál. Szép dolog tehát a hősiesség, de azt hiszem, azok sem kevesebbek, akik átélik egy hős családtag elvesztésének a kínját. Rájuk is emlékeztünk vasárnap, a magyar hősök napján.

„Meglehet, hogy a cigánybálok mindennaposak lesznek a Gandhiban, de tudtommal cigány táncból és -zenéből még nem lehet érettségizni.” Az idézet azon az internetes fórumon olvasható, amelyen az iskola körüli botrányt kommentálják a hozzászólók – többségük valamikori vagy jelenlegi diák. Amiben hasonlóak a vélemények: a cigány fiatalok felemelkedését szolgáló intézmény eddig jól működött. Nem titkolják azt sem, ez leginkább az eddigi igazgatónak, Csovcsics Erikának köszönhető – aki történetesen nem cigány. Származása szóra sem volna érdemes – ha az egyik napilap szerint nem éppen ezért kellene átadnia a helyét a cigány Gidáné Orsós Erzsébetnek. A lépés ellen leghangosabban Horváth Aladár tiltakozott, mondván, hogy ez is rasszizmus. A kuratórium korábbi vezetőjének egyébként igaza van. S hogy az intézmény jól működik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a cigány diákok kedden ülősztrájkkal tiltakoztak a megkülönböztetés ellen – s harcolnak a nem cigány vezetőjükért.

Megérkezett hozzánk is a vendég, akitől annyira tartottunk, aztán hamarosan távozott. S bár félelmetes híre megelőzte, semmiféle különösebb galibát nem okozott. Az újfajta influenzavírusra utalok. Egy Amerikában élő brazil férfi hozta magával Egerbe. A turista néhány napig enyhe láztól gyengélkedett, majd mire igazából megijedhettünk volna, már gyógyultan tovább is állt. Miközben érkeznek a hírek a betegség terjedéséről, egyre erősebb bennem a kétség: valójában nem megint valami nagy átverés részesei vagyunk? Nem csupán a hadiiparnál is nagyobb nyereséget elkönyvelő gyógyszeripar játszadozik velünk, hogy minél több pénzt kapjon kutatásra, s minél több vakcina fogyjon? A történet azért igazán ördögi, mert lehetséges, hogy nem. Lehetséges, hogy a veszély valóban nagy, világméretű járvány előtt állunk, s a gyógyszergyártók versenyt futnak az idővel, hogy kutatásaik eredményeképpen előállított vakcinákkal emberek millióinak az életét mentsék meg. Lehetséges. Mint ahogy az ellenkezője is. Emlékszem, amikor a madárinfluenzáról röppentek fel a félelmetes hírek, sokan tudni vélték, hogy az egészet azok generálják, akik hatalmas összegeket kasszíroztak be például az átmeneti hullaházak megrendelésével. Nem beszélve a kergemarhakór által megtépázott lobbiról, amelynek ugyancsak jól jött a szárnyasok nyakló nélküli irtása – mert akkor jobban fogy a marhahús. Ám az is lehetséges, hogy valóban a baromfik irtásával sikerült elkerülnünk a rettenetet. Nem tudjuk. Csak az a bizonyos, hogy egyre kisebb a hírekbe vetett bizalmunk. Hiszen annyiszor kiáltottak már farkast.