Egy hét hordaléka

Pécelen, ahol a gyerekkoromat töltöttem, makacsul tartotta magát a szóbeszéd, ami szerint élt hajdanán a faluban egy nagy ember, aki akkora volt, hogy a házánál még a miskolci gyors is megállt. Volt, aki hitte, volt, aki nem, a realistábbak szerint minden lehetséges, a kérdés csak az, mennyit fizetett érte. Ezek az idők azonban már elmúltak, már senki úri kedvéért nem áll meg a vonat, csak az állomáson, aztán ha messzi lakik, tessék gyalogolni, jegyezték meg némelyek – szintén gyermekkoromban. Aztán elmúlt az az időszak is, ma ismét más szelek fújnak. A vonatok ismét megállnak, ám nem a helyi birtokos kedvéért, hanem ha a masiniszta úri kedve úgy tartja. Mint az történt a napokban is Dombóváron, ahol a Somogy intercity derék vezetőjének van háza. Megállt tehát, és szépen hazament. Azt mondta, az ő munkaideje lejárt. Ez rendben, de akkor miért nem ült fel a helyére más? Mert a váltás még nem érkezett meg. A vonat pedig csak háromnegyed óra elteltével indult tovább. A történet az egyik megyei napilap internetes változatában olvasható, és annyira elképesztő, hogy hinni sem akarom. Vagy mégis megtörténhetett? Amekkora urak a vasutasok lettek…

Hibázni persze emberi dolog. Mint ahogy hibáztak az Észak-magyarországi Áramszolgáltató munkatársai is. Abasáron egyre-másra mentek tönkre a háztartási gépek, füstöltek a televíziók, gyulladtak ki a csengők. A rejtélyes meghibásodások oka hamar kiderült, az áramszolgáltató szakemberei megállapították, hogy egy transzformátor cseréje okozta az áramingadozást, amit a gépek képtelenek elviselni. S most következett, amihez nem vagyunk hozzászokva: a cég vita nélkül elismerte, hogy hibázott, s természetesnek vette, hogy az okozott kárt megtéríti. Vagy lehetséges, hogy a nyugat-magyarországi példa lebeg a szemük előtt, ahol télen több napos áramkimaradás miatt érte kár a falvak lakóit, s a bíróság nekik adott igazat? De mindegy is, akár színből, akár szívből, ezúttal úgy járt el a cég, ahogy egy szolgáltatónak illik.

Azt viszont már követni sem tudom, hogy hol tart éppen a budapesti négyes metró építésének költsége, csak az él bennem, hogy szépen folyamatosan kúszik fölfelé. A viták is ennek megfelelően hol hevesebbek, hol lanyhábbak, ami miatt néha leáll a fúrópajzs, néha újraindul. Most éppen egy kétmilliárdos nettó tétel került nyilvánosságra, amelyet tanácsadásért fizet ki a fővárosi közlekedési részvénytársaság. Olyasmiről kérnek tanácsot például, mint projekt (ami ugyebár, magyarul beruházást jelent) ütemezése. Akárhogy is, az a cég, amely erről adta a tanácsot, nem végzett jó munkát, hiszen az átadás végső határideje folyamatosan csúszik. Ennek két oka lehet: vagy nem fogadták meg a tanácsot, vagy rossz tanácsot kaptak. Akár így, akár úgy, az ezért fizetett összeg tehát mindenképpen kidobott pénz.

Ennél már csak az cifrább, ami a budapesti Margit híd körül történik. Utoljára harminc éve nagygenerálozták az átkelőt, ám a hídmester szerint még bírja. Higgyünk hát neki, s ne a szemünknek, amely lassan csak a rozsdát látja rajta... Egy súlyosabb teherautó alatt is bizonyára csak a rossz májúak szerint szakadna be az úttest... Azzal meg végképp nem tudok mit kezdeni, hogy a híd korlátjának csak az öngyilkosok támaszkodjanak... De az miképpen lehetséges, hogy a felújításra eredendően szánt tizenhárom milliárd forint hirtelen harmincmilliárdra ugrott? Épp annyira mint például a németországi Rüggen híd, amely két éve épült, s amely csaknem három kilométer hosszú. Hajlamos vagyok azt gondolni, érdemes volna lebontani a hidat, s ismét felépíteni. Azaz, dehogy. Mert ugyan hány milliárdba kerülne kis hazánkban egy ilyen bontás?