Egy hét hordaléka

Emlékszem, olyan jó 20-25 évvel ezelőtt még egymás után jelentek meg Fekete Gyula könyvei, legtöbbjük egyetlen téma körül forgott: egyre kevesebben születnek Magyarországon, s ennek a későbbi nemzedékek fogják meginni a levét. Érvelését a közvélemény egy része közömbösen fogadta, a döntéshozók közül pedig némelyek egyenesen vén agyalágyultnak titulálták a vészharang kongatóját. Az okokról persze lehet vitatkozni, ám a téma azóta sem időszerűtlen. Sőt! A statisztikai hivatal legfrissebb adatai szerint már mindössze 10 millió 20 ezren vagyunk. Egyre elkerülhetetlenebbnek látszik tehát, hogy záros határidőn belül, legkésőbb jövőre 10 millió alá csökkenjen az ország lakóinak a száma. Vannak, akik a hír hallatán továbbra is a vállukat vonják, gondolván, mégiscsak több mint ezer éve él e nép a Kárpát-medencében, másnak is kell a hely. Mások a könnyeiket hullatják, mondván, hogy egyedülálló kultúrával lesz szegényebb a világ, ha eltűnik a magyarság. Akármilyen érzelemmel fogadja is valaki a hírt, egyet nem hagyhat figyelmen kívül: rövid időn belül megoldatlan lesz az idősek ellátása. Amíg 1960-ban 4,7 millió munkavállalóra 1,6 millió nyugdíjas jutott, addig tavaly 4,2 millió aktív dolgozó 3,1 millió inaktívat tartott el. Hogy a folyamat legalább lassítható-e, azt nem tudom, de abban bizonyos vagyok, hogy soha nem tapasztalt nemzedéki ellentéthez vezethet. Bizonyára sokan gondolkodtak már azon, hogy a nagyszerű görög kultúrával miként fért össze olyan barbár intézmény, mint hogy hagyták pusztulni az értéktelennek tartott embereket a Taigetoszon. Napjainkban az ilyesmi elképzelhetetlen? Bizonyos? S ha csak nem Taigetosznak nevezik, hanem csökkenő értékű nyugdíjaknak? Vagy tüzelő híján lehűlt lakásoknak, ahol megfagynak az idősek? Az eredmény ugyanaz.

Nincsenek jobb helyzetben a környező országok népei sem, legfeljebb némileg később kezdődött az elöregedésük, mint a miénk. S legfeljebb hangosabban kapálódznak a gondjaik ellen, mint mi. Szlovákiában nyelvtörvénnyel igyekeznek megalázni a magyart, remélve, hogy a folyamatos frusztrációt megelégelve előbb-utóbb maguk is jobban éreznék magukat szlováknak vallva, mint a tényleges származásukat vállalva. Vélhetően azonban van egy sokkal gyakorlatiasabb oka is a nyelvtörvény időzítésének. Ez pedig a válság. A szlovák gazdaság, elsősorban az autóiparnak köszönhetően, néhány éve még szárnyalt, mára azonban éppen emiatt a romjaiban hever, a munkanélküliség elérte a 12 százalékot. Ilyen helyzetben az elégedetlenség természetes – ezt megelőzendő kormányuk igyekszik a felvidéki magyarokra terelni a figyelmet. Haragudjanak inkább rájuk a szlovákok, ne az ország vezetőire. Mint a példázatbeli történetben, ahol az apa ad egy fülest a gyereknek, az meg dühében a kutyába rúg, ami rögvest a macskát kezdi kergetni. Akár sikerül az északi szomszédunk élén állók mesterkedése, akár nem, egy bizonyos: a magyar parlamenti pártokat sikerült összeterelniük egy közös tiltakozó nyilatkozatra. S lássuk be, ez sem kis teljesítmény.

S amíg a magyar gyérül, addig a Föld lakóinak száma évente 80 millióval növekszik. Az egyre több embernek egyre több hely szükségeltetik, amit onnan vesznek el, ahol találnak. Például az állatoktól. Tavaly a majmok számának vészes csökkenéséről röppentek fel hírek, a héten a tigrisek kihalásának reális lehetőségével sokkolták a természet kedvelőit. Vannak olyan tigrisparkok Indiában, ahol már egyetlen tigris sem él. Kínában sem jobb a helyzet, ott erősen hisznek az állatok testrészeinek varázslatos erejében – az orvvadászok legnagyobb örömére. Mit lehet tenni, farmokat létesítettek, ahol az elhízott és vadászatot már egyébként sem tanult ragadozók kínozzák halálra az eléjük terelt áldozataikat – miközben a turisták a fényképezőgépeiket csattogtatják. Különös egy Földet hagyunk az utódainkra, az már bizonyos.