Egy hét hordaléka

Nem érdemes már termelni, mindent ellopnak a határból. A szomorú mondattal nem valamelyik világvégi faluból hívtak fel, hanem Budapest tövéből, Vecsésről. Kárpáti József olvasónk panaszolja, hogy kisteherautóval álltak a földje mellé, s pakolták fel a káposztáját. Öntözni sem tud már, a csöveknek is lába kelt. Az egyik tolvajt tetten érte, vitába keveredett vele, s dühében betörte autójának a szélvédőjét, mire az odavetette neki: „Úgyis kifizeti a biztosító.” Amikor aztán csillapodott olvasónk haragja, maga is elgondolkodott a saját tettén: nehogy még a végén őt jelentsék fel önbíráskodásért. Persze távol áll tőle az ilyesmi, csak hát hová forduljon? Nem egyszer tett már bejelentést a lopásokról – hiába. Most már azon gondolkodik, abbahagyja a gazdálkodást, mert mások számára minek dolgozzon. Mindezt azért is osztotta meg velem, mert olvassa a felderítetlen gyilkosságokról szóló sorozatomat. Érti ő, hogy az élet elleni bűncselekmények a legsúlyosabbak közé tartoznak, ám az ő életét mégis a sorozatos lopások keserítik meg. Nem lehetne ezek ellen hatékonyabban fellépni? – kérdezi. Tényleg, nem lehetne? Mert az rendben van, hogy a jogalkotó nem egyformán ítéli meg a bűncselekményeket. Az is érthető, hogy húszezer forintos értékhatár alatt már „csupán” szabálysértésről beszélünk – bár ennyi pénzből kisnyugdíjasok egy hétig élnek, vagy még tovább –, ám hogy ezek felderítési aránya töredéke egyéb törvénytelenségekének, az már egyáltalán nincs jól. S ha ennek az az oka, hogy a rendőrség kevés pénzből gazdálkodik vagy a jogszabályok nem teszik lehetővé a hatékonyabb munkáját, akkor ezen változtatni kell. Mielőtt még szelíd emberek is önbíráskodásra adnák a fejüket.

Azon viszont elgondolkodnék, hogy mennyit szánjak a BKV-ra közös pénzünkből, amit adó formájában fizetünk be az államkasszába, hogy az általunk megválasztottak bölcsen gazdálkodjanak belőle. Most éppen 30 milliárdot igényel a vezetője. Azt belátom, hogy a közösségi közlekedést támogatni kell, ám azt kevéssé, hogy ebből miért jut némelyeknek több tízmillió végkielégítés címén, ahogy az egymás után lepleződik le. De most legalább lelépett Balogh Zsolt általános és műszaki vezérigazgató-helyettes is, aki megbízott vezérigazgató korában jogilag kifogástalan szerződést kötött Szalainé Szilágyi Eleonórával arról, hogy a prémiumokkal együtt a mintegy százmillióra rúgó végkielégítésének felvétele után továbbra is dolgozzon a közlekedési cégnek. Balogh Zsolt viszont legalább úgy távozik, hogy nem vesz fel végkielégítést, áll a cég közleményében. Megható…

S nem herdálhatják a segélyezettek sem a nekik juttatott közös pénzünket – legalábbis Monokon nem, ahol szeptembertől szociális kártyát vezetnek be. A segélyből nem vehetnek például alkoholt és cigarettát, nem kaparinthatják meg az uzsorások sem, jut viszont belőle élelmiszerre és gyerekek beiskolázására. A kezdeményezésnek csupán egy szépséghibája van: nem született meg sokkal korábban, s nem terjed ki az egész országra. Sok milliárd pocsékba ment adóforintot lehetett volna ezáltal megtakarítani. Félreértés ne essék, erről a monoki polgármester tehet a legkevésbé, neki legfőképpen köszönet jár azért, hogy vigyáz a pénzükre.

Mint ahogy köszönet jár Püski Sándor könyvkiadónak is, aki 99 éves korában hagyott itt bennünket. Hetven éven át szolgálta a magyar irodalmat, elsősorban népi írókat adott ki, akiknek a művei nélkül kevéssé ismernénk a két háború közötti magyar valóságot. A hatvanas években bebörtönözték, majd emigrációba kényszerítették, ám amint lehetett, hazatért, s harmadszor is újrakezdte. Amíg beszélnek magyarul a Földön, lesz, aki emlékezzék a nevére.