Elbukott Seres harca, olvasom az egyik honlapon. A szalagcím Seres Máriára utal, akinek a kezdeményezésére 605 ezren fejezték ki egyetértésüket avval, hogy „az országgyűlési képviselőknek csak bizonylattal alátámasztott elszámolható kiadásai után járhat költségtérítés”, s ennek érdekében írjanak ki népszavazást. A képviselők a héten szavaztak arról, hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalását figyelembe veszik, s mégsem tartják meg a referendumot. A kezdeményezés nagyrészt okafogyottá vált, így ha mégis megtartanák a népszavazást, az már csak többmilliárdos pénzkidobás volna. A képviselők ugyanis az aláírás-gyűjtemény hatására megváltoztatták a törvényt – s így januártól megszűnik a képviselői költségtérítés, a honatyák és -anyák a javadalmukból csak a számlával igazolt kiadásaikat vonhatják le, egyébként pedig a személyi jövedelemadó szabályai szerint adóznak. Vagyis e tekintetben leszálltak a mi, vagyis a közönséges földi halandók szintjére. A szabályozás egyelőre ugyan – hogy finoman fogalmazzak – nem sikeredett tökéletesre, némelyik képviselő a megemelt jövedelme által a mostaninál lényegesen többet keres majd, de ezen, ígérik, még ősszel változtatnak. Nem gondolom hát, hogy elbukott volna Seres Mária harca – akiről egyébként nem tudok többet, mint hogy egy a tízmillió magyar állampolgár közül –, sőt inkább győzelemként értékelem a munkáját, amely mindannyiunk pénztárcáját kíméli. De nemcsak mi tartozunk neki köszönettel, hanem a képviselők is, akiknek végre növekedhet az elfogadottságuk, s ha igazán összeszedik magukat, egyszer talán még a tűzoltókét is elérhetik.
Nevezetes évfordulóra emlékeztünk a héten, egy éve szabadult el a pokol. Más szavakkal: a több tízezer nyugdíj pénzalapját is kezelő Lehman Brothers amerikai bankóriást csődvédelem alá vették. Ehhez szokták kapcsolni a pénzügyi, majd gazdasági válság kezdetét. Okos közgazdászok szerint persze nem történt más, csak a gazdaság kiigazította a saját tevékenységét, s ez tart még napjainkban is. A tárgyilagos fejtegetés persze nem vigasz azoknak, akiknek mesés vagyona egy része vagy egésze úszott el, s azoknak talán még kevésbé, akik munkájuk elvesztése miatt mára filléres gondokkal küszködnek. A válság azonban előbb-utóbb elmúlik, de tanulni mindenképpen érdemes volna belőle. Leginkább talán azt, hogy akik a piac mindenhatóságában bíztak, bizony csalatkozniuk kellett. Ha az olyannyira lenézett állam nem sietett volna dollár százmilliárdokkal a bankok segítségére, talán már a harmincas évekéhez hasonló nagy gazdasági világválság keserveit szenvednénk. Akkor tehát irányítsa a gazdaságot az állam, mint a szocializmusban? Isten ments! Ennek a hatását volt szerencsétlenségünk saját bőrünkön tapasztalni. A helyes út valahol a kettő között lehet, ahogy azt már Horatius megtanította nekünk. Hogy hol? Na, ennek a megmutatása jutalmazandó Nobel-díjjal.
A közelmúltban még egy évfordulóra kellett volna megemlékeznünk, kár, hogy elsikkadt, pedig, azt hiszem, fontosabb az emberiség történetében, mint a válság. 1859-ben egy kis pennsylvaniai városka, Titusville határában sikerült fúrni egy 21 méter mély lyukat, amiből kőolaj tört fel. A nyersanyag azóta gyökeresen átalakította az emberek mindennapjait, életünk kényelmesebbé vált általa. Mielőtt azonban még örömtáncot lejtenénk, ne feledkezzünk meg egy apróságról. A kőolajban lévő szénvegyületek az évmilliók során kerültek a föld alá, s ehhez folyamatosan alkalmazkodott az élővilág. A százötven év – ami alatt ismét a légkörbe szabadítottuk a vegyületeket – ehhez képest szinte egy pillanat, mondhatnám, robbanásszerű gyorsaság. A robbanás pedig mindig pusztítással jár, amihez az élővilág egy része nem tud alkalmazkodni, tehát összeomlik, mint a terrorista támadás során a New York-i ikertornyok. Nehogy egyszer még gyászoljuk azt a bizonyos százötven évvel ezelőtti eseményt!