Egy hét hordaléka

Két kerékpáromat lopták el tavaly. Az egyiket a Szabadság híd közeléből, néhány hónapra rá a másikat a Rákóczi útról. A második alkalommal ugyan kísértésbe estem, hogy bejelentem a rendőrségen, de aztán letettem róla. Csak az időmet vesztegetem, legyintett a portás, amikor visszamentem az irodaházba, hogy megkérdezzem, be van-e kamerázva a bejárat. (Nem volt.) Igazat adtam neki. Különben is eszembe jutott a néhány héttel korábbi tapasztalatom egy helyszínelővel. Az utcában többek autójának a gumiját – sajnos az enyémét is – kiszúrták, akkor kértem segítséget. Vasárnap reggel szóltam be a kapitányságra, délutánra meg is érkezett egy fiatalember, udvariasan felvette az adatokat, fényképeket készített, s amikor megkérdeztem, mire számíthatok, a szemembe nézett, és csupán annyit mondott, hogy szerinte semmire. Na de most ennek vége, örvendeztem a minap, amikor hallottam, hogy végre több pénzt kap a rendőrség, s a jogszabály változása miatt a kis értékű lopásokat sem hagyják már annyiban. El is határoztam, hogy amikor a mostani kerékpárommal bringázik majd el valaki, azt már én sem hagyom annyiban. Örömöm csak akkor lohadt, amikor fényképeket láttam arról, a Rendőrtiszti Főiskola tanévnyitóján miként mossák fel a hosszú álldogálás miatt kidőlő hallgatókat. Ezek fognak az én kerékpártolvajaim után loholni? Hiába, idő kell ahhoz, hogy a magasabb fizetés reményében növekedjen a jelentkezők száma, s ne csak fejben, hanem testben is kiválóak közül válogathassanak a felvételiztetők. A biztonság kedvéért mindenesetre veszek még egy lakatot az új bringámra…

 

Lassanként a Megyeri híd átadásának első évfordulójához érünk. Közelben lakóként a saját tapasztalataim alapján is azt írhatom: úgy kellett a környéknek ez a híd, mint egy falat kenyér. A Váci útról Budakalászra áthelyezett torlódásokról ezt már nem írnám, erre viszont számítani lehetett. A hídnak egyebek között éppen ezért továbbra sincs végleges használatbavételi engedélye. Budakalász vezetői azonban engedélyezik a további ideiglenes használatot – nem úgy a szigetmonostoriak, akiknek annak idején az építéshez való hozzájárulásért cserébe megígérték, hogy egy kis híddal összekötik őket Szentendrével. Ennek az építése elmaradt, ők pedig kínjukban most azt kérik, hogy tegyék ki a Megyeri hídra a Behajtani tilos! táblát – tudván persze, hogy ebből természetesen nem lesz semmi. A történetben számomra egyébként nem az a legszomorúbb, hogy néhány száz ingázónak súlyos pénzeket kell fizetnie a kompozásért, különben kerülhetnek Tahitótfalu felé, hanem az, hogy ezt a szerződést nem holmi svihák kötötte meg a falu lakóival. Nem, a híd megépítésére maga az állam szerződött velük. Úgy látszik, oly’ korban élünk, amikor az állam szava ennyit ér. Ez az, ami igazán nagy baj.