Akiknek tíz deka párizsi megoldja a nyelvét

Debrecen egyik belvárosi lakótelepe. Reggel nyolc óra. Az ürítésre váró szemetes konténereket vacogó hajléktalanok veszik körül. Ami nekünk szemét, kacat, esetleg lejárt szavatosságú élelem, az az ő számukra kincs. Akármit persze nem kukáznak ki. Mindenesetre óriási rutinnal és szakértelemmel forgatják át a bűzös kukák tartalmát. Vannak, akik így jutnak reggelihez, mások viseltes, meleg cipőhöz vagy éppen kabáthoz. Nem finnyáskodnak, belenyugodtak - vagy inkább belefásultak - sorsukba.
- Hol töltötték az éjszakát? - kérdezem már odébb, a cívisváros főterétől karnyújtásnyira toporgó hajléktalanok maroknyi hadát. Végigmérnek, de nem válaszolnak. Újra próbálkozom. Most már rutinosabban. Cigivel, friss kiflivel és parizerrel kínálom őket. Elfogadják. A négy középkorú férfi pillanatok alatt bekebelezi az ennivalót. A füstölnivalót igazságosan elosztják.
{p}- Mire kíváncsi? - fordul felém egykedvűen a legfiatalabbiknak látszó.
- Éjszaka mínusz tíz fok volt. Hol aludtak?
- Karesz meg az öreg - bök a fal tövében üldögélő, remeteképű társai felé - a megszokott helyükön, nem messze innen, az egyik tízemeletes liftházában. Jani - mutat a padon szunyókálóra - meg én a Wesselényi utcai éjjeli menhelyen.
Hosszas kérdezősködés után kiderül, hogy beszélgetőtársam valaha jobb időket élt. Volt családja, lakása és tanári állása vidéken. A nyolc évvel ezelőtti válásból azonban szerencsétlenül került ki. Semmije sem maradt. Inni kezdett. Az otthona után az állását is elveszítette. S mivel albérletre nem futotta a havi segélyből, a debreceni hajléktalanszállón kért menedéket.
- Sosem próbálta újrakezdeni? - faggatom tovább.
- Mit? - kérdez vissza csökönyösen - Ha nincs pénz az ember zsebében, és nincs fedél a feje felett, olyanná válik, mint egy kóbor kutya. A kóbor kutyákat pedig mindenhonnan kiverik. Büdösek, koszosak, tetvesek, éhesek. A szabály viszont az, hogy orvosi igazolás nélkül be sem lehet jutni a menhelyekre. A közülünk való gyakran szenved valamilyen fertőző betegségben. De nem én! - húzza ki magát - Úriember maradtam, és adok a tisztálkodásra, a külsőmre. Már amennyire elegánsan lehet öltözködni egyetlen szatyornyi használt cuccból.
{p}- És a lelke? - kérdezem csöndesebben.
- Mi van a lelkemmel? - csattan fel. - Mire kíváncsi még?
Újra cigire gyújt.
- Amióta az utcán élek, a lelkem meghalt. Elfásultam. Mégis túlélésre játszom. Ha kibírom a telet, utána már könnyebb. Tavasztól lehet segédmunkát vállalni, az utcán aludni vagy az erdőn elnyúlni... - sorolja, s azt is megtudom, hogy mindennap megfordul a Kálvin téri Esélyek Házában, ahol hasznos információkat gyűjt sorstársainak. Naprakészen ismeri a ruha- és élelemosztások helyszínét és időpontját, és még a politikai események alakulását is figyelemmel követi.
A debreceni Nagyerdőn, a Vidámpark szomszédságában, mélyen a fák között, fóliasátrakba gubózott emberekkel találkozom. Bizalmatlanok, keveset beszélnek. Többnyire élettársak vernek itt alkalmi tanyát. Napközben guberálnak, a vasúti várókban, bérházakban húzzák meg magukat, és sorba állnak az ingyen élelemért, ruháért. Sötétedés előtt aztán visszatérnek a "bunkerek"-be.
Debrecenben hét-nyolcszáz hajléktalan él. Országszerte körülbelül százezren lehetnek, legtöbben a fővárosban. A cívisvárosban az önkormányzat megbízásából a hajléktalanok ellátásával a ReFoMix Közhasznú Társaság megbízottai törődnek. Naponta egyszer körbejárva a város forgalmasabb pontjait, kocsijukból meleg teát, szendvicset, zsíros kenyeret, konzervet osztanak a fedél nélkülieknek.
{p} A Tócóskertből indulva az Újkertet és az Attila teret érintve jut el a teajárat a vasútállomáshoz. Mindig ugyanabban az időpontban, hogy a hajléktalanok kiszámíthassák a szociális munkások érkezését, akik nemcsak ennivalót kínálnak, de figyelemmel kísérik az elesettek egészségi állapotát is. Gyakorta felajánlják a rászorulóknak, hogy keressék fel a hajléktalanokat ellátó orvosi rendelőt a Dobozi utcában.
Debrecenben egyébként hét civil szervezet foglalkozik a fedél nélküliekkel, legtöbb helyen nappali melegedőt, egyszeri étkezést tudnak nyújtani. Közülük is kiemelkedő a Magyar Vöröskereszt és a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat karitatív tevékenysége. Az összefogásnak és az egyéni pályázatoknak, valamint a központi és a helyi támogatásoknak köszönhetően a megyeszékhelyen kiemelt figyelmet kap a hajléktalanok nappali és éjszakai gondozása, étkeztetése, tisztálkodási körülményeinek javítása, orvosi ellenőrzése.
A regionális feladatokat is ellátó ReFoMix Kht. ügyvezetőjétől, Szemerédy Zsolttól megtudom: az utcai segítségnyújtás mellett a közhasznú társaság intézményeiben összesen háromszáz hajléktalannak tudnak éjjeli szállást adni. A Wesselényi utcai menhely előtt minden délután hosszú sorban kígyóznak az átfagyott hajléktalanok. Közülük az első ötven - ha nem fertőző beteg és nincs alkoholos állapotban - másnap reggelig melegben, emberhez méltó körülmények között hajthatja álomra a fejét.
{p} Az ugyancsak félszáz személyt befogadó Dobozi utcai nappali melegedőben tisztálkodhatnak, moshatnak és főzhetnek a rászorulók. Emellett segítséget kapnak hivatalos ügyeik intézéséhez, valamint orvosi ellenőrzésükhöz. A debreceni hajléktalan-ellátás másik állomása a hetven férőhelyes Dobozi utcai átmeneti szálló, ahol, csekély térítés ellenében, két évig lakhatnak a jövedelemmel rendelkező fedél nélküliek. Takarékosabban élő lakói, harmincöt fő, be is költözhetnek a kht. tulajdonában lévő lakásokba, ahol a lakhatásért fizetni kell. A városban működő ellátórendszer legmagasabb szintjén ötéves átmeneti lakhatást kínálnak olyan hajléktalanoknak, akik munkát vállalnak érte, és pénzükből félretesznek valamennyit. Akik eljutnak idáig, a többiekhez képest könnyűszerrel visszailleszkedhetnek a többségi társadalomba. Csak kevesen képesek rá.