Ha megszólal a vidék?

{p}Mint a mesében, úgy fordult az élet. Elindult a szegényember legkisebb fia, s a végén a király neki adta a lányát meg a fele királyságát. Elindult a nógrádi cigány fiú, a pécsi félvér szerelemgyerek, a minimálbérből élő család kisvárosi panellakásában felnövő lány és a mindenkinél mélyebbről s nagyobb hátrányból induló roma állami gondozott. S ma már övék a fele királyság (de legalábbis az egynegyed). Ezután már csak az jönne: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ezt azonban kötve hiszem.
Iszonyú nagy ára van ugyanis annak, ha valaki kihagyja a lépcsőfokokat, és a teljes ismeretlenségből egyszeriben a reflektorfénybe kerül. Van, aki kész megfizetni az árat; van, aki megfizetné, de nem képes rá; és van, aki úgy dönt, nem éri meg. A tehetség amúgy is áldás és átok egyszerre, önemésztő tüze könnyen eléget. József Attila, Kondor Béla, Soós Imre hazájában ne tudnánk ezt? És Máté Péter, Radics Béla, Cserháti Zsuzsa szakmájában?
{p}

{p}Mindnyájukat félthetjük, hiszen nem éltek még olyan közegben, amilyenben majd ezután. Honnan ismernék a szórakoztatóipar gyilkos világát, a "show-business" farkastörvényeit? Hogyan is láthatnák át az érdekkapcsolatok bonyolult szövevényét, mikor is készülhettek volna fel arra, hogy ellendrukkerek lenéző pillantásai, fullánkos megjegyzései, gonosz pletykák, bulvárlapok kis aljasságai, szakmai intrikák keresztezik majd útjukat, érdekből barátkozók veszik majd körül őket. Jöhetnek majd olyan élethelyzetek, amikor legkönnyebb lenne pohár, drog, gyógyszer után nyúlni. Ezer példát mutat erre a hazai és a nemzetközi popvilág.
Hogy ki marad talpon, azt most még nem tudni, bár persze az embernek vannak sejtései. S itt már régen nem az kérdés, hogy kinek van jó hangja, hiszen a Megasztár döntőjébe már csak különösen tehetséges énekesek jutottak. Számít az egyéniség, a fellépés, a tudatosság, az önbizalom, és - amiből talán csak Ibolyának jutott - a karizma. És mostantól kezdve talán a legtöbbet jelent: a lelkierő. De hogy az hol terem, meg nem mondható. Mindenkinek saját magában kell megtalálnia.
{p}Segít ehhez a közönség szeretete. A nézőé, aki talán meglepődött, de mindenképpen örült annak, hogy mennyi egyszerű családból származó, sokszor nehéz sorsú vidéki fiatalról derült ki, milyen nagyon tehetséges. Pedig nem tellett nekik nagynevű énektanárokra, s korábbi ismertségük keretei is legfeljebb egy egyetemi vagy középiskolai klub pódiumáig terjedtek. És mégis lesöpörtek minden korábbi könnyűzenei tehetségkutató műsort mind nézettség, mind siker tekintetében. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, vajon más művészeti ágak versenyében milyen eredmények születnének? (Tanulásban például a vidéki gimnazisták jobbak, mint a fővárosiak: az ország legeredményesebb középiskolái között csak néhány pesti van.)
{p}Jó volt nézni heteken át a fiatalokat. Bár gyanítható, hogy zsűri, sajtó, stáb, néző ennyire nem fogja már szeretni őket soha többé. Lehet, hogy jön egy kis ünnep utáni csömör, de kimerültség mindenképpen. Félő, hogy a tévécsatorna kifacsarja belőlük a legeslegutolsó erőtartalékukat is, igyekezve a nem várt sikerből mindent kihozni, amit csak lehet. Van felelőssége a médiának is: se el ne ejtse, se el ne használja őket időnek előtte. Mert az idő mindenkit hajt. Hol van már tíz-húsz év egy pálya kiépítésére, mint a harminc-negyven évvel ezelőtti táncdalfesztiválos vagy Ki mit tud-os sztároknak volt? Akik közül némelyek még ma is csak az egykori siker távoli visszfényéből élnek, s évtizedek óta nem tudtak megújulni. Igencsak üdvös, hogy az erőltetett nosztalgiadivat halálra unt, kiöregedett arcai és hangjai után valami frisset, izgalmasat halljunk-lássunk. Jó is, hogy a magyar könnyűzenei életnek ebbe a poshadt állóvizébe most egy nagy követ dobtak a fiatalok. Nem a Belvárosból, nem a Rózsadombról - hanem Balassagyarmatról, Tiszadobról, Tapolcáról, Pécsről, Miskolcról. Talán ezért is csobbant olyan nagyot.