Két diploma gyertya mellől

{p}
Akkor épp a madár apja, nagyapja, azok előtt meg az ükapja ült fent a tetőn, s nézte a Kurucz-portát, és hallgatta az állatok szöszmötölését.Nem sok minden változott itt azóta.A tanya körül akkor is akácok meg égerfák nőttek, szőke rozstáblák hajladoztak a szélben, s ilyentájt, húsvét környékén búbos bankák civakodtak az öreg fákon a fészekodúkért. Most is szól vagy három, hangjukat kilométerekre elsodorja a bolond, áprilisi szél. De sodor az mást is. Füstszagot és fekete pernyét, száraz füveket és virágszirmokat, és olyan friss, tavaszi illatokat, hogy a haragoszöld vetésekben kedve lenne meghempergőznie az embernek.Ám idegen helyen nem hempergőzik az ember. Pláne, hogy a vendéglátónk komoly, megfontolt tanárnő, akinek elég egy pillantása, máris megjuhászodik a gyermek is, a felnőtt is.Nyírkáta és Nyírmeggyes között vagyunk nagyjából félúton, de azért Kátához kicsit közelebb. A legszélső ház kettő, az iskola meg úgy három kilométerre lehet innen. Ha az ember havonta egyszer-kétszer teszi meg, kellemes séta csupán. De ha minden áldott nap, akkor hamarosan unt teherré válik.
{p}Kurucz Ilona azonban csak nevet e feltételezésen.   - Én még sosem éreztem annak!- Télen sem - nézünk rá csodálkozva -, szembeszélben? Ugyanaz a szelíd, már-már megbocsátó mosoly az arcán.- Akkor sem. Pedig télen valóban majdnem mindig szembe kap a szél.  Már vagy húsz éve kövesút köti össze Nyírkátát és Nyírmeggyest, úgyhogy megszűnt itt is a bezártság, a tócsák kerülgetése. De egyvalami ma is nagyon hiányzik. A villany.Mi, szerencsések el se igen tudjuk képzelni, hogy mennyi lemondást követel a hiánya. Pláne annak, aki nem a nappal kél s a nappal fekszik. Akinek létfontosságú a könyv, a betű. Nyáron még csak-csak, hiszen akkor látni reggel öttől este nyolcig, kilencig. Ám télen! Amikor már délután háromkor lebukik a nap, és fél négykor leszáll a barnulat. - Akkor meggyújtjuk a petróleumlámpát - mondja Kurucz Ilona. - Később pedig, mikor édesanyám elálmosodik, a gyertyát.Más talán egy sportlapot se tudna átlapozni gyertya mellett. Ő viszont két diplomát is szerzett a pislákoló fényben. Már ha fénynek lehet nevezni azt az aprócska, el-elalvó lángot.
{p}Nagykállóban, az óvónőképző szakközépiskolában érettségizett, majd a hajdúböszörményi óvónőképző főiskolán végzett. Ott nem volt gond a fénnyel, természetesen mindkét helyen villanyégők világítottak. Ám hazatérve sem hagyta el a tanulási kedve! Beiratkozott a nyíregyházi hittudományi főiskolára. Aztán, öt évvel később, a hittanári diploma kézhezvételét követően az Eötvös Loránd tudományegyetem gyógypedagógusi szakát is elvégezte Pesten.Munka mellett persze. Mert nem volt szíve elhagyni a kátai iskolásokat.
{p}- Meg a tanyát se - teszi hozzá. - Az igazat megvallva racionális magyarázatot nemigen talál erre az ember. Hiszen itt nincs hűtő, nincs tévé, nincs számítógép, s ha kint ellenek a birkák, vagy ha bolondul ugatnak a kutyák, egy szál elemlámpával botorkál ki az ember. Én mégis szeretem. Sose felejtem el, lehettem úgy tizennyolc-tizenkilenc éves, mikor édesapánk maga mellé ültetett bennünket az öcsémmel. Na, döntsétek el, ki marad a tanyán! Tulajdonképpen még gyerekek voltunk, de ő már látni akarta, kire számíthat. Az öcsém kézzel-lábbal igyekezett el a tanyáról, nekem viszont eszem ágában sem volt elszakadni innen. Pedig szerettem egyébként a várost, Hajdúböszörményt. De amikor leszálltam a buszról, s gyalogoltam hazafelé, már messziről megéreztem azt a jó földszagot. A frissen szántott föld illatát. És a barkázó füzek, a hullámzó vetések illatát.
{p}Amit hiába is keresnénk máshol.Ma már csak ketten élnek a tanyán. A tanárnő és az édesanyja. Ám ezen a portán minden a helyén van ma is. Pedig lassan tíz éve már, hogy elment a családfő. Nagy-nagy űrt hagyott maga mögött, s tömérdek tennivalót. Többek között tizenöt hektár földet s egy nagy birkanyájat. Kőművesmester volt egyébként, a mátészalkai járásban alig van falu, ahol ne lenne ott a keze munkája. A rendszerváltás táján azonban ő is visszaigényelte a szülei földjét. Pontosabban annak egy részét. Szerencséje volt, itt, a szülői porta mellett mérték ki a birtokot. Az apjától azonban megtanulta, hiába a föld, az csak a küszködés egymagában. Ahhoz jószág is kell, legjobb a birka. Az öreg Kurucz híres juhász volt, de a halálával évtizedekre kivesztek a portáról a juhok. Majd a fia támasztotta fel vagy tizenöt évvel ezelőtt a hagyományt. Ám mikor meghalt, döbbenetes erővel vetődött fel megint a kérdés: menni, vagy maradni?
{p}- Borzasztóan szomorú nappalok s éjjelek jöttek, nem láttuk a kiutat - áll meg az akol előtt a vendéglátónk. - Nem akartunk mi menni sehová, hiszen ez volt az otthonunk. De tudják maguk azt, milyen az, mikor kidől az erdőben egy nagy fa! Csak tengtünk-lengtünk. Ám az élet nem állt meg. A birkák lassan elleni kezdtek, a földet szántani, vetni kellett, aztán jött az aratás, a szénagyűjtés, nekem pedig az iskola a minden napos gondjaival, örömeivel... Szóval maradtunk.
{p}A másfélszáz anyajuh kint legel valahol a határban; az akolban, kis karámokban elkülönítve csak az apró bárányokat találni. Háziasszonyukat meglátva éktelen bégetésbe fognak, pedig nem is ő az igazi gondozójuk.- A birkák az édesanyám reszortja - nevet, de nem állja meg, hogy a leghangosabban bégetőket magához ne ölelje. Az egyiket még a zöld fűbe is kicipeli, s kedvtelve nézi, milyen jókedvűen ugrándozik a kis bárány a szabad ég alatt.A kert végében, egy kisebb domb tetején állunk. A távolban a kátai templomtorony, idébb egy elhagyott tanya, a másik oldalt akácfasor, a kert végétől pedig egészen az erdőig méregzöld gyepszőnyeg. Sűrű, tömött bokrok, arasznyi fűszálak. Akár egy gondozott park, nyírás, kaszálás előtt.Ez persze nem park, s a zöld sem gyep. Gabonatábla az, jó erős rozsvetés. De ha eljátszik a gondolattal, tényleg parkban is gondolhatja magát az ember. Pláne, ha elindul a sétányon, a birkák által kitaposott ösvényen. Mi is ezen ballagunk a távoli erdő felé. Mindkét oldalt a Kurucz-földek.
{p}És öreg fák mindenütt. Fent az udvaron öreg szilvafák, cseresznyefák, a dombon öreg szőlőtőkék, a fasorban öreg, deres kérgű akácok. Látszik, itt becsülete van a kornak.Egy kis rétre érünk, előttünk két, szépen zöldellő fűz.
{p}- Ezek az én fáim - simogatja meg kérgüket a tanárnő. - Együtt nőttünk fel, idáig minden este kisétálok. Még télen is. Amikor térdig ér a hó, s a cinkék ki nem mozdulnak a puszpángbokorból.- S min gondolkodik közben? Elmerengve válaszol.- Mindenféléken. A legtöbbször persze a mögöttünk hagyott s az előttünk álló napon. Hogy Pistikével hogyan tudnám jobban megértetni a leckét, hogy miként fogok boldogulni a gyengébb gyermekek szüleivel... S hát olyanokon is, hogy miért nem kelt ki a virághagyma, vagy hogy mikor kéne a szőlőt megpermetezni.- Másokon nem szokott? A hosszabb távú jövőn?- De igen...! - nevet sokat sejtetően. - S akkor majd mi lesz a tanyával?
{p}Megfordul, a kövesút felé mutat. Az út mellett feketére mázolt villanyoszlopok, de drót nélkül csak egyszerű, fekete gerendák. Ám annyi ígéret után most már biztos, hogy hozzájuk is hamarosan beköszön a villany.- Ez a tanya egy igazi, meleg fészek volt mindig - vált komolyra a hangja, de nyomban vissza is szökken a derű az arcára. - Most hagynám itt? Amikor nemcsak meleg, de fényes is lesz nemsokára...?