Mese

Egyszer összekerült három jó eszű vándorló mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon, csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az egyiknek az anyja igen nagy betegségbe esett. Azt mondja végre az egyik: - Tudjátok-e, hogyan lesz? Egertől Pestig nincs még egy olyan zsugori gazdag, mint itt a révész. Én kinevezem magam Szent Péternek. Te, komám, légy Szent Pál, te meg Szent János. Kerítünk valahonnan egy szép nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret.
{p}Úgy is lett. Útba ejtették egy halász kunyhóját. Vettek tőle egy szép nagy halat. Aztán a sütőasszonynál egy emeletes kenyeret. A sekrestyéstől kölcsönkértek egy nagy selyempalástot s két fehér inget. A palástot Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló, az ingeket meg a két másik; még süveget is nyírtak papírból, azt tették a fejükre.Mentek aztán a révészhez. Bekopogtattak. Péter megállt az asztal mellett, Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban. A zsugori révész meg a felesége csak ámult.- Szent Péter vagyok - mondta a legöregebb vándorló -, ez itt Pál apostol, a harmadik meg, ott kinn a pitvarban, Szent János.
{p}Összecsapta a kezét a két zsugori öreg. Azt mondja az asszony: - Szent Isten! Hogy érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet, hogy a hajlékunkba eljön Szent Péter és Szent Pál és még Szent János is?Aztán az urára förmedt: - Siessen már, hozzon kend valamit! Jaj, lelkem, Szent Péterem, ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellően kiszolgálni! Üljön le! - Akkorára visszajött az öreg révész, hozott egy hitvány halat. Azt mondja erre Szent Péter: - Adjátok csak ide! Pál, szent komám, vidd csak ki ezt a halat Jánosnak, mondjad, hogy áldja meg.
{p}Pál kivitte, de visszatérőben már azzal a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek. Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat. Aztán az asszony megfőzte. Hozott kenyeret hozzá az aszszony, de olyan szárazat, feketét, mint a föld.- Szent Pál fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret, áldja meg ezt is! - Pál kivitte, de ahelyett is a szép, nagy kenyeret hozta be. Az asszony odahajolt. - Hallja-e, kend, van ott nekünk az a szakajtó aranyunk. Ne áldatnók meg azt is? - De. Jó volna biza!Szent Péter mindjárt értette, mit akar vele: - Eredj, Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja meg ezt a kis pénzt!János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladvást. Bejön egy kis idő múlva Szent Pál, azt mondja: - Nagyon sikerült az áldás. Megyek, segítek.
{p}Azzal, kívül az ajtón, ő is uzsgyi neki. Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt: - Megnézem már, aztán megáldom magam is, hátha attól még szaporább lesz!Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor a pitvarajtóba ért, akkor uzsgyi! Elsőbb helyeselték, de végül sokallták már az öregek az áldást, azazhogy az idejét. Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még? De már nem volt ott egy lélek sem! Szaladt be, mondani a feleségének: - Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent Pál, Szent János! Most már hol keressük? - Nagy messziről hangzott a felelet: - A pokolban!
(Magyar népmese)